Halálos ördögűzés

A poklok pokla jelenik meg Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című operájában, amelyben egy tizenkét éves lányt űznek halálba. Az erőteljes produkciót a Magyar Állami Operaház mutatta be a szerző vezényletével, és a világklasszis Silviu Purcarete rendezésében.

Nyomasztóan szürke, lidérces teret képez A szerelemről és más démonokról előadásához, a Magyar Állami Operaházban, Helmut Stürmer díszlete, sötét is, zárt is, olyan mintha börtöncellába szűrődne be némi fény. A világklasszis Stürmert, nem is díszlet, hanem látvány- és jelmeztervezőnek írják ki, teljes joggal, mert elképesztő víziókat teremt. Tényleg festői a látvány, a szürkék különböző árnyalatai sorjáznak, egészen sokféle megvilágításban, letargikus hangulat keveredik szépséggel, a szürkeség orgiái emlékeztetnek Ország Lili pokol közeli dermesztő képeire, melyeken tobzódik a depresszió és a rontás, mégis, miközben mélybe taszítanak, gyönyörűségesek és fenségesek is. A hatást Jerry Skelton zaklatott fénypásztákkal fokozza, és gyakran vetítést is használ, ilyenkor akár élénkek a színek, éles ellentétet alkotva a lúdbőröztető szürkeséggel, de lehet, hogy éppen a lidércesen hömpölygő piros vért látjuk. Az előadás támadásba lendül mint valami fenevad, és már azt sem tudjuk igazán, hogy álom ez vagy valóság.

Az ugyancsak világklasszis Eötvös Péter zenéje szintén telis-tele lúdbőröztető balsejtelemmel, rémisztő akkordokkal, sötét tónusú futamokkal, disszonáns hangzásokkal, miközben már-már romantikus életérzés, a szerelem tébolyító hevülete árad belőle, Tébolyultan kavarognak benne a pozitív és a negatív energiák, a zene is mintha támadásban lenne, bekúszik a hallójáratokon, nem hagy nyugtot nekünk, ahogy a főhősnek sincs nyugta a darab kezdetétől.

A szintén világklasszis rendező, Silviu Purcarete megint csak tud borzadályosan sötét színekkel festeni. Össze is szoktak Stürmerrel, régóta dolgoznak együtt, csúcsteljesítményeik közé tartozik például a Kolozsváron színpadra vitt Gianni Schicchi, ami ugyancsak szörnyűséges világról beszélt, de úgy, hogy erőteljesen kiröhögtette azt. Eötvös Péter operájában, amihez Gabriel García Márquez regényéből Hamvai Kornél írta a szóleleményekkel teli, meglehetősen szépséges hangzású szövegkönyvet, olyan világról van szó, melyből lényegében száműzték a humort, dideregnek benne a lelkek. Azt hiszem, nincs az operában olyan alak, aki jól érzi magát, mindenki szenved valamitől, a lélek kínzó fájdalma szinte mindennapossá vált.

Eötvös operáját a sötét színek ily mértékű tobzódása, meg a kortárs operáktól való gyakori idegenkedés miatt, bátorság volt műsorra tűzni az Operaházban. Igaz, hogy bár magyar szerzőről van szó, nem kapkodták el, hiszen a művet 2007-ben írta, 2008-ban mutatták be a Glyndenourne-i operafesztiválon, már akkor Purcarete rendezésében, ami aztán többfelé színpadra került. Purcarete több asszisztenssel is dolgozott, közülük nálunk Rares Zaharia állította színpadra a művet, ami korábban másfelé is otthonra talált.

A történet szerint egy tizenkét éves kislányt, akivel az apja nem törődik, és akit fekete bőrű dadája szinte a saját gyerekeként nevel fel, megharap egy kutya. Ráadásul még pogány ékszert is visel a nyakában, így ráfogják, hogy veszetté vált, megszállta az ördög, amit mindenáron ki akarnak űzni belőle. Kolostorba zárják, ahol meglátogatja egy fiatal pap, aki beleszeret, miközben mardossa a bűntudat. A lány sem érzéketlen iránta. Az ilyen minden szempontból törvényenkívüliséget persze nem tűri a környezet, így aztán a lánynak meg kell halnia, miután temérdek testi és lelki kínzáson ment keresztül.

A szerző jókora vehemenciával vezényel. Fojtott feszültségű, halk és őrjítően hangos hangok egyaránt előtörnek az intenzíven játszó zenekarból. Nagyszerű a Sierva María nevezetű lányt éneklő és játszó Tetiana Zhuravel. Nem véletlenül hangsúlyozom a játszót is, hiszen ez Eötvösnek is kiemelten fontos, aki azt nyilatkozta, hogy neki az opera feltétlen színház. Sierva María pedig remek színész is. Kiül az arcára a rettenet, a félelem, a meggyötörtség, de az ugyancsak, hogy nem hagyja hidegen a fiatal pap, a remény, a kétség, a végzetes elkeseredettség keveredik benne tisztasággal és romlottsággal.

Ez a még csaknem gyereklány lényegében felnőtté válik, mire rútul meg kell halnia. Mindehhez hihetetlenül magas, éles hangokat kell magából kibocsátania, olyanok ezek mint a velőt rázó sikolyok. Lúdbőröztető segélykiáltások, amikor már sejthető, hogy érdemi segítség nem lesz. Iszonytató, amikor az apácák körbeállják a lányt, szörnyűségesek a gyűlölködő tekintetek, ahogy Meláth Andrea apátnőjének kegyetlenségbe hajló bigottsága is az. Haja Zsolt ifjú papja szintén megjárja a hadak útját. Próbálja is elűzni magától a tiltott szerelmet, meg persze kívánja is, segíteni akar a lányon, de ő maga is összeomlik. A Boncsér Gergely alakította doktor szintén tisztában van vele, hogy érdemben nem segíthet. A Kovácsházi István megformálta apa pedig korábban sem volt erre képes. Cser Krisztián püspöke sok tekintetben olyan, mint a végítélet. A kör ezzel bezárult. Tán a legemberibb mindenki között, a fekete szolgáló, a dada, Fodor Bernadett szívbemarkoló siratót énekel, mást ő sem tehet.

A második előadás közönségének kis hányada menekülőre fogja a szünetben. Előadás végén néhányan tüntetően kicsörtetnek, sértett arcukon látszik, hogy nem a notóriusan ruhatárba rohanók közé tartoznak, hanem demonstrálni akarják, hogy ők nem tapsolnak. A többség erős figyelemmel kíséri végig az előadást, és a végén lelkesen tapsol, vastapsol, sőt, nem marad el az abszolút megérdemelt ováció sem.