József Attila szobra

Szűkszavú kis közleményt olvasok az újságban: »Közbiztonsági őrizetbe vették Molnár Károly volt csendőrőrmestert és két társát, akik októberben ledöntöttek József Attila balatonszárszói szobrát.» Négy hónap múltán most, ebből a hírből értesülök először a szárszói szobordöntésről, mégis friss áramütésként ér a megdöbbenés. Uramisten, hát még ez is? S nem tehetek róla, újra meg újra visszatér a gondolat: ha már megtörtént ez a gyalázat, miért nem tudhattuk meg rögtön? Miért nem akadt valaki, bárki, aki feljajduljon, s vészkiáltást harsogva rohanjon, amíg lába és torka bírja: »Vigyázzatok, magyarok!« Milyen sokat jelentett volna azokban a napokiban, ha a rádió, vagy az újság hírül adja a szárszói merényletet!

»Méltó helyükre állítjuk nemzeti hagyományainkat« - mondták és közben a hajdani csendőr-törzsőrmester porba tiporta egyik legnagyobb költőnk emlékét. Lehet, hogy bosszúból tette - talán ostorcsapásként égették valaha a bátor, igazmondó sorok: »Cicáznak szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ...« Ám lehetséges, hogy azt sem tudta, kit örökít meg a szobor. »Valami vörös volt ez is, ha már ezek szobrot állítottak neki« gondolta talán, s ugyan kell-e több ennél egy vérbeli csendőrnek?! De voltaképpen mindegy, mit gondolt Molnár Károly. Semmi sem enyhítheti tettének súlyát, semmi sem változtathatja meg a tényt: ő és elvbarátai a nemzeti hagyományok védelmét József Attila szobrának ledöntésével kezdték. Lehet-e még kétséges, hogyan folytatták volna?