Csoda, kételyekkel

Publikálás dátuma
2017.03.11 08:40
A Téli rege előadásában elszabadulnak az indulatok (László Zsolt, Pál András) FOTÓ: DIÓ
Fotó: /

Elképesztően ki tud borulni és másokat is iszonyúan képes kiborítani Leontes, Szicília királya, Pál András megrázó alakításában, a Téli rege előadásában, a Radnóti Színházban. Öngyötrése zsarnoksággal párosul. Totálisan elveszti kontrollját. A feleségét halálba kergeti, a gyereküket kiteteti egy másik országban, kosárban a szabad ég alá, hogy ott vesszen el, vagy esetleg találjanak rá, a legjobb barátját pedig meg akarja gyilkoltatni. Az indokolatlan féltékenység mardossa, mint Othellót, csak az ő esetében az álnok Jágó hatalomvágyból megteremtette a féltékenység látszatát, most meg olyan nagyon ez sincs meg. Szokták is Shakespeare szemére hányni, hogy ebben az esetben nem adta meg kellőképpen a féltékenység okát, és ez tán igaz is, de Pál eljátszik egy olyan abszolút labilis személyiséget, akinek erre nincs is nagyon szüksége. Ő magában sem bízik, még akkor is úgy érzi, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, ha erre az ég egy adta világon semmi oka. Ott van oknak ő maga, aki nem akarja elhinni, hogy süt a nap, felhőtlen az ég, jól mennek a dolgok, szereti a felesége.

Valló Péter rendezőként kicsit szürreálisba viszi át azt a jelenetet, amikor a feleség, Hermione, akit Martinovics Dorina játszik és Polixenes, Bohémia (Csehország) királya, Rusznák András megszemélyesítésében, egy estélyen meghitten beszélgetnek, Szabó T. Anna költői, de gyakran kemény fordítását használva. Ennek már-már látomás jellege van, mintha a megbomolni készülő agy kivetülése lenne, de azért csak látszik, hogy összebújnak, alig-alig létezik számukra a külvilág. Tulajdonképpen barátságon kívül lehet is valami köztük, meg nem is. De Leontes mindenképpen megtébolyodott, igencsak veszélyes fenevaddá vált. Kínozza magát, kínozza környezetét. Pál eljátssza, hogy a pokol legmélyére száll, és a poklot megteremti a saját közegében is. Képtelen átlátni már, mit mond, mit cselekszik. Szeme kialvatlanságtól és gyűlölettől ég. Gesztusai idegesen kapkodóvá válnak, hangja hol magába fordulóan, motyogóan halk, de még inkább fenyegetően kiabáló, amit mondanak neki elengedi a füle mellett, vagy éppen vészesen támadóvá válik. Megmérgez mindent maga körül. Camillo, szicíliai nemes úr pedig, László Zsolt alakításában, akit őrjöngése közepette megbíz Polixenes megölésével, nem hajtja végre a parancsot, hanem Bohémiába menekül száműzetésbe, tizenhat évre. Az otthon maradottak meg tűrnek és tűrnek a siralomházzá vált országban.

Shakespeare mindig ellenpontozza a tragédiát, a Macbethben például a legbrutálisabb gyilkosság előtt jelenik meg egy komikus figura, a kapus, és megnevetteti a nézőket, hogy aztán következzen a lidérces borzalom. A nagy mester szereti hidegből melegbe rántani a publikumot, kedveli a jókora érzelmi amplitúdót, mert mindennél jobban tart attól, hogy monotonná válik a darab, ezért a sok drasztikus esemény után már Bohémiába ugrik a cselekmény, ahol egy derék öreg, tenyeres-talpasan bumfordi pásztorember megtalálja - a Gazsó György alakította - Antigonus nemes úr által kosárban kitett csecsemőt. Szép ahogy aggódva, bűntudattal beszél hozzá, ahogy gondoskodva betakargatja, de lúdbőröztető, ahogy végrehajtja egy másik országban is Leontes elaljasult kívánságát, mert hát a parancs, az parancs. Ezután tűnik fel a pásztor, aki igencsak mulatságos figura Schneider Zoltán megformálásában. Bohózati helyzet, ahogy csaknem megbotlik a bölcsőben, ahogy először riadtan, majd egyre nagyobb kíváncsisággal és csodálkozással nézi a bebugyolált csecsemőt, hogy a mellé tett aranyról már ne is beszéljünk. Értetlenkedik, szerencsétlenkedik, kétbalkezesen tüsténkedik, és közben érződik rajta, hogy nagy a szíve, nem fogja útszélén hagyni a pólyásbabát.

Rendszeresen, ahogy már a produkció elején is, és aztán újra és újra, megjelenik az Idő. Eredetileg a színműben egy nagymonológja van, de ezúttal más Shakespeare darabokból is összeszedetten, notóriusan jön, újra és újra mondja bölcselmekkel teli, filozofikus szövegeit. Benedek Mari jelmeztervező esőkabátba bújtatta, ezzel jelezve, hogy neki is zordon korszakokat kell kiállnia. Jelképes, hogy Bálint András játssza, aki több mint harminc évig igazgatta a Radnótit, így ezen a helyen ő maga a megtestesült Idő, aki sokat tapasztalt, és ebből temérdek bölcsesség összesűrűsödött benne. Hozzánk fordulva, nekünk mondva, higgadtan, logikusan, olykor ironikusan mondja és mondja a magáét, elregél egy tanulságos mesét, remélve, hogy okulunk belőle.

Valló kör alakú, porondszerű játékteret tervezett, melynek peremén körbe lehet járni, érzékeltetve az idő múlását. Gyakran hullik a hó, egyébként is hidegen fehér minden, jelezve a lelkekben is honoló ridegséget.

A nagy kérdés, hogy megszűnhet-e ez az állapot, ki lehet-e ebből jönni, a végzetesnek tűnő romlás és a bűnök halmaza valamennyire visszafordítható folyamat-e? A mesében igen, nem véletlenül Téli rege a dráma címe, ott lehetségesek csodák. Fenséges, ahogy tizenhat év elteltével szobrot emelnek a mártírhalált halt királynőnek, és ő az örökösen vezeklő király szeme láttára, élve, bár tizenhat évvel öregebben, kilép a szoborból. Látszik, ahogy Martinovics Dorina kezdetben üde, mosolygós arcvonásai megkeményedtek, de ott áll mégis meghatódva, és a két ember végtelenül hosszan bámulja egymást, mire összeölelkeznek. De semmissé tenni azt, ami történt, nyilvánvalóan már soha nem lehet. Ott áll viszont a lányuk is (Sodró Eliza), a megölni akart Bohémia királyának fiával (Olasz Renátó) eljegyezve, az ő útjukból már látszólag elhárultak az akadályok. Feloldhatatlan dilemma, hogy a szülők bűnei nem terhelik-e meg, nem nyomják-e agyon a fiatalokat, az idő nekik dolgozik-e?

Vidnyánszky Attila emlékezetes Téli rege rendezésében, még a régi Nemzetiben, a Hevesi Sándor téren, egy hatalmas statisztériát használó, temérdek látvánnyal, mozgással, tánccal teli produkció végén azt sejtette, hogy bár némi önáltatással, lelki egészségünk érdekében jó bíznunk a csodákban, de azért valószínűleg ember embernek farkasa marad. Valló egy sokkal szikárabb, racionálisabb produkcióban lényegében ugyanezt mondja. Megjeleníti a csodát, de azért jelzi, hogy olyan nagyon ne higgyünk benne.

Szerző
2017.03.11 08:40

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00