Nászút (I)

1969. július 23-án tartottuk az esküvőnket Marival, majd néhány családi körben elfogyasztott korty és szendvics után elindultunk a Bahamák… helyett a Nyugati pályaudvarra, ahol várt bennünket a varsói gyors. Mindebből kitalálhatják, hogy Lengyelországba mentünk nászútra. Ennek kettős oka volt. Az egyik, hogy egy évvel korábban már tartottunk a bolgár tengerparton, Neszebarban egy veszekedésekkel teli, mégis szép „előnászutat”; a másik, hogy a feleségem minden áron be akart mutatni a lengyel nagyszüleinek, Feliks-nek és Marcelának.

Ő amúgyis sokat mesélt csodálatos varsói gyermekkoráról, mert abban a szerencsében volt része, hogy az édesanyja – akinek folyamatos honvágya volt, Magyarországot soha nem érezte igazi otthonának – minden nyáron fogta Marit meg a bátyját, és vagy három hónapra kivitte őket szülei városkörnyéki, kétszintes házába. A pénzt az utazásra a rezsiből kispórolt ötforintosokból gyűjtötte össze. A helyszínt (Wawer) úgy tessék elképzelni mint mondjuk az én Pestszentlőrincemet, ahol van egy óriási kert, tele zöldséggel és gyümölccsel, két unokahúg képében pedig gyerektársaság is. Mindemellett „erdő mellett de jó lakni!” – Wawer közelében ott volt az erdő, ahová a nagyszülők, mamák állandóan kivitték a gyerekeket gombászni. (Erről a nejem mindig átszellemülten beszél, holott utálja a gombát. Úgy látszik, szedni jobb mint enni.)

Én ugyan már hat évvel korábban végigautóstopoztam Lengyelországot, de lengyel rokonaim, barátaim nem voltak, ilyenformán izgatottan vártam a találkozást azokkal az emberekkel, akiknek a családjába „benősültem”. Amúgy az odafelé út nem volt csupa öröm, részben a 30 fok fölötti meleg, részben a hálókocsi fülledt levegője, részben a rettenetesen hosszú (24 órás) út miatt. A nászéjszakánkat, ha annak lehet nevezni, a párkányi (Stúrovo) határállomáson vásárolt cseh sörrel édesítettük meg.

A varsói főpályaudvaron Feliks nagypapa várt, taxival, úriasan. (Mi az, hogy Feliks? – kérdeztem magamtól. Én egy Felikset ismertem, a lengyel nemesből szovjet Cseka-alapítóvá és főnökké lett Dzserzsinszkijt /Dzierzynski/, akinek szobra állt Varsóban, ezzel a felirattal „Duma narodu” – azaz a Nép büszkesége. E feliratot rendszeresen átfestették „Dupa narodu”-ra, ami azt jelentette hogy a Nép segge. Hm.) Kikocsiztunk a waweri házba, összepuszilkodtunk a rokonsággal – ott lakott az anyósom nővére is az egyik lányával - és úgy emlékszem, ünnepi vacsorát kaptunk: céklaerőlevest, marhaszeletet céklafőzelékkel, párolt káposztával – azóta is kedvencem mind. És talán volt meggyes barátfüle (pierogi) is.

Amíg ott voltunk – egy társbérlőként betelepített idős zsidóasszony elhagyott szobájában – Feliks reggelenként eltűnt egy jó nagy barna aktatáskával és kora délelőtt tért haza. Csakhamar kiderült, hogy a táskában hús van (az üzletben nemigen volt, közeledett a tengermelléki húsár-lázadás), vagy borjúhús, vagy máj vagy mindkettő. A nagypapa a kincseit mindig egy kapualjban szerezte be; állandó szállítója egy parasztember volt, aki jó drágán cserélte ki az áruját zlotyra.

Az öregek ki akartak tenni magukért, Végtére is egy magyar nem maradhatott náluk hús nélkül. De nem sokáig vettük igénybe a vendégszeretetüket, mert mi élni és szórakozni akartunk Varsóban és kicsit kínos lett volna nap mint nap órákat autóbuszozni Varsó centruma és Wawer között. Marinak, aki akár egyetemi óráink rovására is folyamatosan tolmácsolt Pesten a művelődési minisztériumnak, a képzőművészeti alapnak, a kulturális kapcsolatok intézetének meg a pártközpontnak, ráadásul 1966-ot ösztöndíjjal a varsói egyetemen töltötte, ezernyi ismerőse volt bent a városban (írók, filmrendezők, képzőművészek), a legkedvesebb közülük, Jan Karczewski festőművész fölajánlotta a műtermét, lakjunk ott. Éltünk a lehetőséggel.

Különben is, engem mint jó szocialistát (oké, kommunistát) kicsit idegesítettek a Feliks nagypapával folytatott beszélgetések. Ő állandóan a Szabad Európát hallgatta, újságokat nemigen olvasott (pedig az akkori lengyel kulturális sajtó nagyon színes, sőt gyakran szabadelvű volt), a rendszert szívből utálta. Annak politikai elitjéről évtizedek alatt se változott a véleménye: „zydzi, kommunisci, huligani” (zsidók, kommunisták, huligánok). Senki nem tudta egy szuszra olyan gyorsan kimondani ezt a három szót mint ő. Még az 1968-as antiszemita kampány se zavarta. Csak a kényszer-társbérlő emléke. Mindazonáltal a feleségem rajongott a nagyapjáért, gondolom, a gyerekkori élmények hatására.

Ami viszont roppant érdekes volt: Feliks nosztalgiától eltelve beszélt a cári hadseregben már házasembeként töltött rövid idejéről (1910-ben sorozták be!), persze „reakciós” felhanggal. Tudta mi van a 60-as években a Szovjetunióban, és odavetette nekem: teneked fogalmad sincs, mi mindent lehetett venni akkor Moszkvában egy aranyrubelért! Abban kapta a zsoldját. Még a hordókból árult hagymás heringekre (amit a lengyelek amúgy is szeretnek) is emlékezett. Jó, hogy nem istenítette II. Miklóst, akinek esze ágában nem volt függetlenséget adni a tőle és az orosz uralomtól szabadulni akaró lengyeleknek.

Egy szó mint száz, pár nap után leléptünk Wawerből (olykor visszajártunk), és beköltöztünk a műterembe, belevetettük magunkat a „varsói életbe”. Mari minden jazzklubot, szórakozóhelyet, szállodai éttermet, cukrászdát etc. ismert, de étkezésre szerény vagyonkánkból nemigen kellett költeni, mert mindig meghívott valaki. Karczewskiék sokszor. De még pártemberek is. Csak a hasunkat tömtük és piáltunk; minden magyar turista kedvtelésének, a vásárlásnak nem hódoltunk, venni különben se lett volna mit. Ahogyan Bulgáriában se.

(Folytatom.)