Még Varsóban döntöttük el, hogy hazafelé teszünk egy „kanyart”, útba ejtjük Prágát, ahol én még soha nem jártam, ifjú nejem annál többet. A lengyel és a cseh főváros közötti vonatút épp annyi élvezettel szolgált mint a Budapest-Varsó vonal: véget nem érő zötykölődés, ráadásul nem hálókocsiban, hanem fapadon. Hogy repüljünk? Áh, az szóba sem jöhetett.
Egy Prágában székelő magyar kolléga volt olyan kedves és arra a két napra, amelyet ott tölteni szándékoztunk, felajánlotta vendégszerető otthonát. Nyár lévén (augusztus eleje 1969-ben), emlékezetem szerint a Bauhaus-stílusban épült házban-lakásban a kolléga neje és a nagyobbik lánya nem volt jelen; mindketten Budapesten időztek. Ugyancsak lévén – politikai értelemben - egy izgalmas korszak, a kollégám nem engedhette meg magának a nyári szabadság luxusát; kisebbik lányával hátramaradt. A legalább ötszobás lakásban volt ilyenformán hely elég.
Nem akarnék ugyan történelmi freskót rajzolni, azt azért el kell mondanom, hogy azon a nyáron – egy évvel a szovjetek vezérelte intervenció után – a „prágai tavasz” még nem volt egészen kivégezve: Dubceket ugyan leváltották a párt éléről, de a szövetségi parlamentben még ő elnökölt; Cerník is megmaradt miniszterelnöknek, Svoboda is államfőnek. Valahogy egy kicsit még billegni látszott a „normalizációnak” elkeresztelt nagy rendcsinálás, turistából is volt elég, bár messze nem annyi mint 1968-ban. Ránk, magyarokra - akik hős katonáikat az inváziós tervnek megfelelően csak Szlovákiában állomásoztatták - egyáltalán nem néztek ferde szemmel, legalábbis mi egyetlen kocsmában, étteremben nem éreztünk ellenszenvet. Igaz, én végig németül beszéltem. (Az NDK nemzeti néphadserege - érthető okoknál fogva - csak jelképesen vett részt Csehszlovákia megszállásában.)
Vendéglátónk érkezésünk másnapján karon fogott bennünket, és sétálni vitt. Bementünk a Vencel térre, onnan elkalauzolt a közeli Kehely (U Kalicha) étteremhez, mondván, ezt, lévén a Svejk szülőatyjának, írójának, Haseknek (az egyik) törzshelye, feltétlenül próbáljuk ki. Akkor, délelőtt lévén, csak az étterem ablakait bámulhattuk meg, az üveg mögött Josef Lada nevezetes Svejk-illusztrációival, illetve azok másolatával. „Milyen remek koprodukciók, ugye!” mondta vendéglátónk, aki természetesen reprodukciót akart mondani, csak épp nem mélyedt el eléggé az idegen szavak szótárában.
Kis kitérő. Amúgy nagyon rendes, jóindulatú ember volt, de… Az MTI-nél az volt szokásban, hogy az olyan tudósítói posztokat, mint Berlin, Prága, Varsó, Szófia, vagy kezdőkkel vagy kevésbé sokra hivatott újságírókkal „töltötték fel”. (Én is majdnem elkerültem Varsóba.) Igaz, egy ciklus és némi rátartás után a jobbaknak már kijutott egy-egy nyugati poszt is. Olyan volt ez mint a moly-vicc. Amikor is a molymama azt mondja a molygyereknek, kisfiam, hanem eszed meg a kártolt gyapjút, nem kapsz ausztrált…
Aztán magunk vettük a nyakunkba a várost, pontosabban: a „kötelező” helyeket. A várat, benne a Szent Vitus katedrálissal, a Mala Stranát, a Károly-hidat, az óvárosi teret. Bámultuk a gyönyörű Moldva folyót. De mindezzel - ideértve a félóránkénti szüneteket egy-egy vermutra vagy becherovkára - senkit nem akarok untatni. Nem az Aranyművesek utcája miatt, de Prága – már ami az idegenforgalmi nevezetességeket illeti – valóban „aranynak” tetszett. (De ezt ravaszul csinálták. Ha az ember túllépett a turistákkal tömött helyeken, azt látta, hogy bizony Prága épp oly sivár és gondozatlan mint Kispest, Rákospalota vagy az akkori Óbuda. Arra már ott se volt pénz.)
Még az első este megismertünk valamit illetve valakit, akiről addig még csak nem is hallottunk, holott ikon volt a cseh fiatalok körében. Történt, hogy vendéglátónk kamaszlánya beinvitált a szobájába, amely a szó szoros értelmében ki volt tapétázva egyvalakinek a fotóival, plakátjaival. Ez ki? – kérdeztem. Ő Josef Laufer, mondta a lány. És mit csinál? - Hát énekel, de még hogy! - Mit? - Igazi popzenét, nem olyat mint Karel Gott vagy Waldemar Matuska! Bevallottuk, hogy odahaza Josef Laufert, ezt a spanyol anyától származó, alacsony, jóképű fiút a magyar rádió tökéletesen „hanyagolta”, noha, mint perceken belül kiderült, megérdemelte volna a nyilvánosságot. Melodikus számokat énekelt, mindig
gitárkísérettel; sokkal jobban emlékeztetett az itthoni popsztárokra mint a „nyálas” Matuska, vagy a német kedvencnek számító giccskirály, Gott. Hálásak voltunk kis barátnőnknek. (15 évvel később, Londonban láttam meg Laufer alter egoját, Leo Sayert. Vajon nem voltak rokonok?)
Nászutunk koronája az utolsó este, az U Kalichában elköltött vacsora volt. Nem a malac-knédli-káposzta, vagy a sör ragadt meg az emlékezetünkben, hanem az az ember, aki a szomszéd asztalnál ült. Láthatóan külföldi volt, világoskék inget viselt, egymagában evett-ivott. Nos, ez a férfi - nem túlzok - csak fényképről ismert apám szakasztott mása volt. A kicsit göndör haja, a fejformája, az arcvonásai. És akkor belém villant, hogy az apám hátrahagyott egy törvénytelen gyereket Hamburgban, 1969-ben 35-40 körül járhatott. Minden stimmelt. Mari biztatott, menjek oda hozzá, kérdezzem meg, hová való. Ha Hamburg, kérdezzem tovább. Ódzkodtam, mert az illető egy kicsit se látszott németnek. Egyszerűen nem mertem megtudakolni, vajon nem vagyunk-e (fél)testvérek. Mert mi van, ha se angolul, se németül nem beszél? – morfondíroztam. Menj már! - mondta Mari. Mire én: várj, kimegyek, elszívok egy cigit, majd ha visszajöttem. Amikor visszajöttem, a feltételezett báty már eltűnt. Soha nem fogom megtudni, nem követtem-e el életem legnagyobb hibáját? (Vége)
