Egyre többen vagyunk (I)

Publikálás dátuma
2017.04.15 09:24
Laci az egykori miniszter Szabó Iván feleségével fog kezet - Forrás: Aczél Endre/Facebook
Fotó: /

… Vagy egyre kevesebben. A családoknak ugyanis az a természetük, hogy a gyerekek, unokák, azok házasfelei és a nászok révén bővülnek, az elhalálozások folytán meg szűkülnek. Mi is hajszálra így vagyunk evvel. Eddigi családtörténeteim jobbára már temetőlakókról szóltak, ez itt most élő emberekről fog.

Egyetlen fiúnk házassága nyomán a szűkebbnek mondott család terebélyes lett: három főről hétre gyarapodott (aztán még tovább). Ennek a házasságnak azonban szokatlan, meglepő előtörténete van: előbb jöttek közénk a szülők s csak utána a gyerekek. Remélem, mással is megesett ilyesmi, ha nem is gyakran.

Történt, hogy 1985 nyarán utolsó „londoni” szabadságot töltöttem idehaza, és nyomban teniszlehetőség után néztem. Mivel a tévéhíradó félig-meddig kinevezett főszerkesztője voltam már, az MR/MTV pályáját ajánlották a Budakeszi út mellékén, ahol is rögtön összeakadtam Kaplár Józsival, aki (másokkal ellentétben) már mindenről tudott és, mondjuk így, lecsapott rám, majdani főnökére. Napokon belül bemutatott az ugyancsak teniszező, még a Közgázról való barátjának, Nagy Gábornak, akivel (mint Kaplárral) azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Ennek már bő 30 éve.

A ragyogó humorú Gábor a kérdéses időben egy nagy külkereskedelmi vállalat (a Technoimpex) sajtófőnöke volt, kivételezett helyzetben. Főnöke, Mátyás elvtárs alaposan kistafírozta őt anyagiakkal, mert súlyt helyezett rá, hogy cége minél többször szerepeljen a médiában. Márpedig a tévéhíradóval akkortájt senki nem versenyezhetett. (Demján sajtósa is megmondhatója.) Gábor nyakra-főre utaztatta a Híradó stábjait a cég külföldi kiállításaira, amiből ugyan én keveset profitáltam, de a munkatársaim annál többet. De nem ezért szerettem. Hanem a humoráért, az együtt töltött estékért, a presszókban és éttermekben töltött időkért, de alapvetően a társaságáért. (Viszonylag) fiatalok voltunk és „elhajoltunk”, amikor csak lehetett.

Nagyékkal aztán - felesége, Éva, hajdanán profi teniszező volt, magyar csapatbajnok, eleinte ő is játszott velünk - rákaptunk a közös nyaralásokra. Persze vittük a gyerekeket is, mi Lacit, ők Vikit meg a nálánál sokkal fiatalabb húgát. Kezdtük Abu Dhabiban, folytattuk Dubaiban – Kaplárékkal -, aztán legalább féltucatszor voltunk Spanyolországban, egyszer Törökországban, Tunéziában. Lacit és Vikit egy év választotta el életkorban, kiskamaszként lettek barátok, de soha, semmi jel nem utalt arra, hogy a baráti kapcsolat fölött valami más is alakul(hat) közöttük. Laci 17, Viki 16 éves volt, amikor Palma de Mallorcán elkéredzkedtek a szállónk közeli diszkóba, s jól emlékszem, hogy nagyon féltettük őket. Később kiderült, hogy a szülők (mi is) a vécéablakból lesték a diszkót órákon át, nem esik-e baj a gyerekekkel? Jellemző a naivitásunkra, hogy fel nem tételeztük: ott, az éjszakában talán közel kerülnek egymáshoz, és egyáltalán nem sietnek haza.

(Laci különben is mindig roppant szemérmes volt. Amikor ezt a sztorit írom, eszembe jut Kálmán György első nagy színpadi sikere Félicien Marceau A tojás c. darabjában, ahol kiült a színpad peremére, és 1957-ben azzal az egy mondattal kápráztatta el a Rákosi-rendszer prüdériájához szokott közönséget, hogy "most elmondom Önöknek, hogyan vesztettem el a szüzességemet". A fiamról ma sem tudom, kivel és mikor.)

Gimi után nem csak a közös nyaralások folytatódtak, hanem a közös hétvégi ebédek is Nagyékkal. De már nem mindig gyerekekkel. Azok útjai elváltak. Laci (mások mellett) szerelembe esett a ma jól ismert, közgazdának készülő D. Zsuzsával, az ismert tévés celebbel, olyannyira, hogy egyetemista koruktól kezdve öt éven át együtt is éltek. Laci a hétvégéket akkor már D-ék farmján töltötte, nyilván Vikinek is voltak kapcsolatai (kevésbé tartósak), de ezekről semmit sem tudok.

Aztán Zsuzsa egy szép nap „lepattant” Laciról (vagy fordítva, ki tudja?), ami egy cseppet sem volt akadálya a Nagyékkal elköltött vasárnapi ebédeknek. Érdekes módon Éva, Gábor felesége szegény anyámmal (Gittuskával, ahogy ő hívta) barátkozott össze legjobban, lévén mindketten nagy halbarátok. Általában egy római-parti halászvendéglőben jöttünk össze, mi vittük magunkkal akkor már hetvenes, sőt nyolcvanas éveiben járó anyámat, aki mindig Éva mellett ült és jól kidumáltak mindent. Anyám különben is roppant érdeklődő természetű volt, fel kéne támasztani másfél évtizedes sírjából, hogy elmondja, miről vallatta a külön neki főzött ebéd (rizses csirke) után unokáját, Lacit, és mit tudott meg tőle?

De Laci és Viki soha nem volt téma, így együtt. Egyik se beszélt a másikról. Miközben Gáborral „éltük az életünket”, voltunk Maastrichttól Brüsszelen át Nigériáig, és mindig remekül éreztük magunkat együtt. Neki nagyon kiterjedt üzleti ismeretségei/kapcsolatai voltak, jól tudott utazást szervezni és kiállítani. (A rendszerváltozás után is.) Akár hiszik, akár nem, Nigériában is, Amszterdamban is francia gasztronómiai kalandunk volt. Ami az utóbbit illeti, ott szálltunk át a Nigériába tartó gépre és volt egy szabad esténk, ahol is a KLM szállodát és egy vacsorát nyújtott (belefért a business class-ba). A vacsorajegy (voucher) pontosan elegendő volt a Pulitzer névre hallgató ötcsillagos hotel francia éttermének menüjére – pia nélkül. Kértünk egy borlapot. A pincér kihozott egy kb. 100 oldalas, bőrkötéses könyvecskét, ahol is az első kínálat úgy 400 amerikai dollár volt. Gyorsan a borlap végére lapoztunk, és hogy ne égjünk le, az utolsó előtti borfajtát választottuk ki, egy palack bordóit, amelyre ráment ugyan a napdíjunk fele így is, de megérte, mert „állati” finom volt. (Milyen lehetett a többi? - gondolkodunk azóta is.)

Ami pedig Nigériát, közelebbről Kaduna városát illeti, ott Gábor elvitt egy meglepően elegáns étterembe, amelynek fekete tulajdonosnője régi barátként üdvözölte őt és - természetesen - az egykori brit gyarmaton francia különlegességekkel szolgált, nota bene nem olcsón. Kadunában egyébként leszázalékolt magyar szerszámgépeket és nekik otthont adó konténereket reklámozott és adott el Gábor – ottani szakmunkás-képzőknek. Én meg riportot csináltam a Híradónak, mesélvén, hogy a távoli Afrikában is milyen sikere van a magyar szerszámgép-iparnak… Pfuj, de valamit valamiért. Ilyen időket éltünk akkor, de legalább Gábor cége bezsebelt egy csomó pénzt. Két-három év se kellett, és a szóban forgó iparág exportja megszűnt, hogy azt ne mondjam, maga az iparág is. Viszont vannak magyarok, például Szeremley Huba, meg az ő volt nejének a volt férje, akik azóta is pénzt csinálnak Nigériában. (Folytatjuk)

2017.04.15 09:24

Rokker Zsoltinak sem sikerült, fideszes győzelem Miskolcon

Publikálás dátuma
2018.07.15 21:07

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Alacsony részvétel mellett nem volt szükség az azonos nevű kamujelöltre sem, a kormánypárt kényelmes többséggel megőrizte a mandátumot.
Szerény, 27,7 százalékos részvétel mellett zajlott az időközi önkormányzati választás vasárnap Miskolc 12. számú választókerületében. A Fidesz-KDNP jelöltje, Nagy Ákos nagy arányban győzött az ellenzéki pártok által támogatott, de függetlenként induló Erdei Sándorral (korábbi művésznevén Rokker Zsoltival) szemben: a kormánypárti jelölt a voksok 60,6 százalékát szerezte meg, az egykori humorista 36,9 százalékot kapott.  Miskolcon, a 12. számú egyéni választókerületben azért rendeznek időközi választást, mert a körzet önkormányzati képviselője, a fideszes Hubay György lemondott, miután áprilisban országgyűlési mandátumot szerzett. Bár a kormánypártnak mindenképpen többsége marad volna a közgyűlésben, a Fidesz minden eszközt bevetve próbálja gyengíteni az ellenzék jelöltjét. Megkerestek  egy másik Erdei Sándort, akit csak az eltérő születési évszám különböztetett meg Rokkertól, illetve egy Molnár Zsolt nevű, 18 éves Fidesz-aktivistát is bevetettek, valószínűleg azért hogy a Zsolt névazonosság is megtévesszen néhány embert. Erre végül nem volt szükség, Nagy Ákos magabiztos győzelmet aratott, feltehetően az alacsony részvételnek is köszönhetően. A második Erdei Sándor mindössze 13, Molnár Zsolt 11 szavazatot kapott, és a munkáspárti jelölt, Fülöp József Istvánné is csak 21-et. 

Veszprémben is

Kovács Áron, a Fidesz-KDNP jelöltje nyerte a veszprémi időközi önkormányzati választást a szavazatok több mint 80 százalékával – tájékoztatta vasárnap az MTI-t a település jegyzője. A választásra jogosultak 20,64 százaléka, 3971 választó élt szavazati jogával, 5 érvénytelen szavazat volt. Kovács 655 szavazatot kapott, Zelenák Adriánra (LMP) pedig 160-an voksoltak. Veszprémben is azért kellett időközi önkormányzati választást tartani, mert Ovádi Péter, aki 2010 óta töltötte be a posztot, lemondott, miután országgyűlési képviselővé választották. 

2018.07.15 21:07
Frissítve: 2018.07.15 21:22

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00