Megtévesztő hatalom, önámító ellenzék

Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. (...) Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak.

A vezér és kormánya illiberális demokráciának nevezi a rendszerét. Nyíltan diktatúrát hirdetni nem bolondok. A legújabb, a CEU/Közép-európai Egyetem elleni támadásukat is a demokrácia külsőségeire ügyelve, az intézmény törvényszegésével indokolják, és úgy tesznek, mintha megegyezésre törekednének. A tüntetések hatására lehet, hogy átmenetileg ez is fog történni. Noha már minden lényeges médiumot a kezükben tartanak, ügyelnek a szólásszabadság látszatára: a kevés ellenzéki fórumon, az utcán is mindenki szabadon megnyilvánulhat.

A parlamentbe jutott pártpolitikai ellenzék ezt a látszatot az „úri viselkedés” szabályainak betartásával honorálja: miniszterelnök-urazik, miközben szónokian tolvajokat meg lopást emleget, és reálisnak tekinti a 2018-as választások megnyerését, vele a kormány békés leváltását.

Az erősödő civil ellenállók az utcán kemény szavakat használnak, miközben ezernyi játékos elemmel teszik szórakoztatóvá a tüntetéseiket. Mintha csak kiröhögni való kormányzati hülyeségek dühítenék őket, melyek véletlenül a köz megrabolásával is járnak. Ha netán ügyészségi és bíróság eljárásra kerül a sor, a megvádolt civilek tettetése őszinte, mert nem viszonzásra játszanak, hanem így tartják leleplezhetőnek a rendszert.: „…vagy ezáltal az eljárás által fog-e egy párbeszéd kialakulni, hogy demokratikusabb rendszer alakuljon ki, és attól, hogy az ügyészség végzi a dolgát, és olyan eljárásokat fog indítani, amelyek ténylegesen felszámolja a károkozásokat?” - mondta a tárgyalásán Gulyás Márton.

Vannak ennek csúcsai is: „Biztos vagyok abban, hogy Ön felette áll az ilyen szenvedélyeknek”, írta Nádas Péter az államelnöknek abban a levelében, amelyben a CEU elleni törvény aláírásnak elutasítására kérte. Egy interjújában pedig arról beszélt, hogy „Orbán Viktor kiválóan felismerte, hogy az unió kolonialista szemléletével szemben meg kell teremtenie a magyar polgárságot, ha kell, akkor protekcionista alapon,” ami persze ilyen módon Nádas szerint nem lesz lehetséges. A „kolonialista unió” viszont igen.

És van mélypontja. A CEU egyik professzora (Csaba László - a szerk.) szerint: „Orbán Viktor gyors felfogású, értelmes ember,” de „a kormányunk úgy viselkedik, mint egy kamasz: beül az autóba, kétszázötvennel száguld, senkitől és semmitől sem fél.” A tárgyilagosra maszkírozott álság jól megfér a reális jövőképpel: „Van egy minimális gazdasági teljesítmény, […] Ha ez megfelelő politikai manipulációval társul, […] akármeddig tarthat így, és ez az igazán félelmetes.”

A maga módján mindegyik fél mellébeszél. A rendszer a demokráciát mímeli, miközben igazi arculata minduntalan fölfeslik. Az ellenzék és a politológusok kara meg úgy tesz, mintha csak disznóságok történnének, pusztán sérül a demokrácia. Holott nincs olyan demokrácia, hogy illiberális.

A parlamenti pártok arra gyúrnak, hogy 2018 után is legyen fizetett képviseletük a parlamentben. Mind a pártpolitikában, mind a civil mozgalomban, mind pedig az értelmiségi ellenzék többségének a képzeletéből következetesen ki van zárva még a gyanúja is annak, hogy bármiféle vérfagyasztó ideológiával állnának szemben. Mintha nem is politikai rendszerrel, hanem csak idiótákkal, tolvajokkal és maffiával állnának szemben, akiket pusztán köztörvényes bűncselekmények terhelnek, nem pedig elsősorban politikaiak. A civilek hangsúlyosan távol tartják magukat nem csak minden párttól, de minden politikai irányzattól is: az elavultnak tekintett jobb- vagy baloldaliságtól, liberalizmustól és konzervativizmustól. Csak tiszta, steril demokráciát akarnak, rosszabb esetben több vagy jobb demokráciát. Megvalósítják a fából vaskarikát: a politikamentes politizálást.

A tiszteletre méltó polgári engedetlenséggel, a vele járó bátorsággal javítani azonban csak demokráciákat lehet. Az orbáni diktatúra – legyen bármennyire is rejtett – és ellenzéke között nem lehetséges „párbeszéd kialakulása”. Mintha egy autokrata, vezéri rendszerben az ügyészségétől a legcsekélyebb mértékben is remélni lehetne „a károkozások tényleges felszámolását”. Mintha egy államelnöki székbe ültetett vezéri bábról komolyan gondolható lenne, hogy „felette áll az ilyen szenvedélyeknek”. Mintha valójában – Lánczi András orbáni ideológus ködösítésével összhangban – tényleg „magyar polgárságot” akarna a vezér megteremteni, amely persze „protekcionista alapon” nem fog sikerülni. És hogy a „kiváló felismerő készségű”, egy másik fordulattal „gyors felfogású, értelmes” vezér és kormánya – amely gyöngédség aztán tényleg mindennek a teteje – pusztán „kamaszként viselkedik”, és „semmitől se fél”… Miközben Orbán valójában a leggyávább politikusa a magyar történelemnek, aki ma már szemtől-szembe vitát sem mer vállalni.

Ami pedig a jelenlegi civil tüntetések látszólagos politikai semlegességét, netán egységét illeti: a demokratikus ellenzéki politikai egység kizárólag és csak pillanatokra forradalomban létezik. 1956 néhány napja volt ilyen. Ma éppen ennek alapfeltétele, a radikális, a rendszer igazi politikai természetével számoló nyílt szembeszegülés az, aminek semmiféle nyoma nincs. És éppen a forradalomtól való tudott vagy tudattalan rettegés az egyetlen, ami szinte az egész ellenzékben igazán közös. Holott ezt a rendszert vagy egy katasztrófa, vagy a lassú, évtizedes rohadás fogja csak felszámolni.

Mert ha valami csoda folytán, választások révén demokratikus kormány alakulna, akkor jön csak el az igazi haddelhadd. Akkora lesz a tolongás a damaszkuszi úton, hogy ahhoz képest az 1989–90-es rendszerváltásé kismiska. Amiben a legpocsékabb, hogy szinte minden átálló be fog tudni épülni valamilyen új formációba, legyen az párt vagy intézmény. És hozza majd magával az elorzott vagyonát, amellyel meghatározó szerepet fog játszani a gazdaságban. És ott lesz az ellenzékbe került orbáni had! Mivel az új kormányzat teljesen ki lesz szolgáltatva a megroppant gazdasági helyzetnek, az orbáni világban kitenyésztett oligarchiának, az újorbáni demagógiával szemben tehetetlen lesz. És a lakosság majd visszaszavazza a vezért vagy utódait. Ahogy ez Perón óta Argentínában ma is zsinórban ismétlődik, egyre kisebb kilengésekkel. Így is, úgy is minimálisan évtizedekig tartó politikai és gazdasági nyomorúság elé nézünk, tekintettel arra, hogy a kétsebességű Európában is a helyünkre fognak utasítani.

Mindez ellen csak a sokkal radikálisabb ellenállás segítene. És az, ha az új kormányzat el lenne szánva arra, hogy ugyanúgy jár el, ahogy ez a klasszikus fasizmus, német nemzetiszocializmus legyőzése után történt a Nürnbergi Törvényszék létrehozásával. Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. A lopásnak nevezett vagyonátcsoportosítás is, mely egyaránt jellemzett egykor fasiszta és bolsevista rendszereket. Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak. És a mai magyar, ezerszer megvert demokratikus ellenzék, legyen az parlamentbe került pártpolitikai, civil, vagy értelmiségi, mindent szívesebben tudomásul vesz, mint ezt a láthatatlanított vonását a rendszernek. Melynek valósága ellen úgy védekezik, hogy ámítja magát, köntörfalaz és „viselkedik”. A parlamenten kívüli, radikálisabb ellenzéki pártok hangját pedig mind a parlamenti ellenzék, mind pedig a civilek politikaellenessége kirekeszti.

Az euroatlanti demokráciák – ahogy az egykori fasizmus klasszikus, nyílt változatával is – majd ezzel is megbirkóznak. Ennek farvizén Magyarország is túléli a mai politikai gyalázatot. Nyilván megint nem saját erőből.