Pártos Géza - Nagy rendező, kicsi öregúr

Kicsi, halk szavú, végtelenül szerény öregúrként ismertem meg a legendás rendezőt, Pártos Gézát a 90-es években. Azóta, tudom, hiszen a lánya, Nordin Eszter maga mondja el az 1993-ban készített Apám portréja című filmjében, hogy pályája elején kiabált ő sokat. A saját kárán tanulta meg, hogy ezzel a rendező maga alatt vágja a fát, hiszen, ha üvölt a színésszel, az olyan, mintha a világra szóló művész, Yehudi Menuhin a hegedűjét földhöz vágta volna. A színészt nem stresszes állapotba kell hozni, hanem éppen hogy oldani szükséges a szorongásait, hogy a lehető legjobb formája jöjjön ki belőle.

Pártost viszont olyan lehetetlen helyzetbe hozták, hogy 1969-ben először Londonba, majd Izraelbe volt kénytelen emigrálni, kényszerűen otthagyva a Madách Színházat, melynek fiatalon a főrendezőjévé vált, és ott hagyva a Színház- és Filmművészeti Főiskolán elsős osztályát, melynek tagjaiban így is mély nyomot és űrt hagyott, ahogy erről az osztály egyik tagja, Nagy Gábor be is számolt a Bajor Gizi Színészmúzeumban azon a megemlékezésen, amelyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet és a Bajor Gizi Színészmúzeum közösen szervezett, abból az alkalomból, hogy Pártos Géza idén lenne 100 éves. Harkányi Endre, Lőte Attila és Medgyesi Mária képviseltette magát a volt tanítványok közül az első évfolyamból, de jöttek más osztályokból is szép számmal, ott volt például Béres Ilona, Halász Judit, Szegedi Erika,Tordai Teri. Megnyilvánulásaikból, történeteikből érződött, hogy nagyon szerették tanárukat, aki egy életre hatott rájuk. Közel sem csak a mesterséget tanította, hanem a színpad imádatát, etikát, erkölcsöt, létezési módot, gerincességet. Béres is rajong érte mind a mai napig, de azt például utólag nehezményezi, hogy némileg burokban nevelte őket, nem tanította meg nekik, hogy mennyi az ármány, a galádság. De neki is oldotta a gátlásait, amik egy rossz beszédtanár miatt korábban igencsak elhatalmasodtak.

Pártos színészként végzett, de játszott is kisebb szerepeket, meg a tánc, a mozgásművészet is érdekelte, ilyen produkciókban szintén nagy lelkesen részt vett. De igazából mindig is rendezni akart, a főiskola után rögtön a Nemzetibe került, ahol színpadra is lépett, de kapásból asszisztens is lett. A legnagyobbaktól, Gellért Endrétől, Nádasdy Kálmántól, Major Tamástól tanult. És mivel nálunk nem lehetett, Moszkvába akart menni rendezést tanulni, de Major nem engedte, azzal, hogy majd mindent megtanul a maga kárán. Nem sokkal múlt 30 éves, amikor már főrendezőnek nevezték ki a Madách Színházba, amit némiképp a túl központi szerephez jutott Nemzeti konkurenciájának is szántak. Pártos sem úszhatta meg persze, hogy kötelező, sematikus, szocreál darabokat állítson színpadra. De például a muszáj drámák helyett igyekezett orosz klasszikusokat színpadra vinni. És hosszan tartó küzdelemmel sikerült kiharcolnia, hogy addig tiltott Sarkadi Imre és Füst Milán műveket is rendezhessen. Mivel annyiszor odázták már el Sarkadi Elveszett paradicsom című alkotásának bemutatását, nem merte felhívni csak az olvasópróba napján, hogy most már tényleg rendben van a dolog. A feleség, Lili vette fel a telefont, tőle tudta meg, hogy Sarkadi aznap éjjel meghalt. A premier, ahogy erről híradások szólnak, a szerző halála és Gábor Miklós remek alakítása miatt is, felfokozott hangulatban zajlott.

Pártos igen jelentős színészeket ihletett meg, Kállai Ferenccel éppúgy dolgozott, mint Uray Tivadarral, Dajka Margittal, Pécsi Sándorral, Darvas Ivánnal, vagy éppen Tolnay Klárival. Aki például a filmen elmeséli, hogy nagyon félt Júlia szerepétől, amit nem éppen fiatalon kapott meg. Főiskolát nem végezvén tartott a veretes versektől, nem gondolta magát klasszikus színésznőnek. Egy hosszú monológ különösen riasztotta. De Pártos azt mondta, hogy bízzon benne. Vegyen fel egy esőkabátot, és a göröngyös színpadon hempergőzve, abban mondja a szöveget, amibe így belekerültek nyögések, nehéz levegővételek, feljajdulások. És miután a színésznő fokozatosan felállt, ezek benne is maradtak a szövegmondásában, kifejezték azt a végtelen fájdalmat, öngyilkos pusztító erőt, amit Júlia átél.

Gyakran mondták Pártosnak, hogy legendás színészpedagógus. Erre szokásos szerénységével rendszerint azt válaszolta, hogy ő úgy tudja, hogy sok legendás színész került ki a keze közül. Akik szeretetteljesen nevetve idézik fel mesés szórakozottságát is, mert annyira a munkájára koncentrált, hogy másra nehezen tudott figyelni. Megesett például, hogy óra után nála nagyságrendekkel magasabb növendéke zakóját vette fel, ami persze igencsak lógott rajta, de kiment volna benne a teremből, ha a tulajdonosa nem figyelmezteti, hogy az az övé. Az is előfordult, hogy a diákok kicsit odébb tolták az autóját, és rosszcsont nebulókként, a sikerült tréfa örömével nézték, amikor mélyen töprengve, a kocsi kulcsát elfordítgatja a semmiben azzal a szándékkal, hogy kinyitja az ajtót, aminek ott ugyebár hűlt helye volt.

Nem lenne magyar a történet, ha egy szakmailag ennyire elismert és szeretett embernek egyenes lenne a pályaíve, és nem készítették volna ki, naná, hogy koholt vádakkal. Azzal vádolták a minisztériumban, hogy felháborító dolgokat mondott az ellenforradalomnak titulált forradalom idején. Különösebben az sem zavarta őket, hogy Pártos teljes joggal azzal érvelt, de hát itthon sem volt, mert Brecht meghívta színházába, a Berliner Ensemble-be, ahonnan csak később tudott hazajönni. A tisztviselő megsúgta neki, hogy lépjen vissza a pártba, és akkor nem lesz semmi baj, de erre nem volt hajlandó. Félt attól, hogy mi lesz két kisgyerekével, Eszterrel és Gáborral, de a főiskolán, az akkori vezetőinek, aki többekért kiállt, Olthy Magdának és Gellért Endrének köszönhetően, tovább taníthatott. Aztán mégiscsak elfogyott körülötte a levegő... Londonba ment, pedig akkor még nem is tudott angolul, majd Izraelben telepedett le, ahol több színházban rendezett, saját kis stúdiót alapított, és színészképzéssel is foglalkozott. Nem futott azonban be olyan karriert mint itthon, kint országos szinten nem vált legendává. Itthon viszont megmaradt annak. Ezen az emlékét idéző délutánon érződött, hogy egy nagy rendező, humanista jóember kényszerült az országból távozni, de nálunk nem véletlenül él még tovább a legendája.