Mikor?

Tudja a fene. Tudta valaki 1848. március elsején, mi lesz Pesten két hét múlva? Amikor a műegyetemisták 1956. október 22-én meghirdették a másnapi szolidaritási felvonulást a lengyel munkások mellett, Nagy Imrének még fogalma sem volt róla, hogy belőle nemsokára forradalmár, majd nemzeti hős lesz. De hivatkozhatnánk a lapunkban nemrégiben Paul Lendvai által említett anekdotára, miszerint Bruno Kreisky osztrák kancellár egyszer azt mondta: Hruscsov volt a világon a legjobb kremlinológus, mégsem látta előre a saját leváltását. A társadalom is olyan, mint a viharos tengeren hánykolódó teherhajó. Sokáig töri magát előre, hullámról hullámra, mígnem egyszer megmozdul valami a raktérben, s oda az egyensúly, billen az egész, fordul bele a vízbe. Jó, ha annyi idő marad, hogy a matrózok átvessék magukat a korláton.

Ez a tavasz más, mint az előzőek. Már nem menő kormánypártinak lenni. Lassan már hallgatni sem lesz menő. Vannak, akik szerint mindez legfeljebb a fővárosiakra igaz. De ez egyrészt nem feltétlenül van így, másrészt a változások általában éppen a fővárosokban kezdődnek. Egy rendszer se ingott meg attól, hogy elvesztette az ellenőrzést Csajágaröcsöge főutcája fölött. A CEU mellett tüntető tömeget lekicsinylők alighanem meglepődének, milyen kevesen álltak Petőfiék mellett azon a bizonyos napon: pár tucat "aktivista", legfeljebb pár száz joghallgató (jurátus), meg néhány ezer pesti polgár. A városparancsnok mégsem mert tüzet vezényelni, érezte, hogy valami furcsa illat van a levegőben: rebelliószagot hord a szél.

Na jó, de ki? - tárják szét karjukat a tanácstalanok. Majd valaki! - mondhatjuk növekvő magabiztossággal. Elvégre a politikában nincs vákuum, ahol űr támad, oda benyomul egy erő, és a helyzet kitermeli a vezetőket. 1989 áprilisában például senki sem hihette a Semmelweis múzeum igazgatójaként szerény ismertségnek örvendő Antall Józsefről, hogy egy évvel később ő lesz Magyarország miniszterelnöke. A dolgok utólag látszanak logikusaknak, az események egymásból következőeknek. Közben meg senki nem tud semmit, az események mindig váratlanok, s a legtöbbször teljesen kaotikusak. Majd ezzel, ennek a rezsimnek a bukásával is így leszünk. Hitetlenkedve rázzuk majd a fejünket: hogy az ördögbe lehettünk ennyire vakok, miért nem láttuk előre?

Évek óta találgatjuk, meddig jár még a korsó a kútra. Példálózunk a leengedő szelep nélkül hagyott, ám folyamatosan fűtött gőzkazán jelentette veszéllyel. És? Felrobbant? De az, hogy eddig nem, vajon azt jelenti-e, hogy sosem fog? Keith Richards a Rolling Stonesból például hosszú éveken át vezette a rockzene "ki fog legközelebb meghalni" listáját, mígnem a némiképp csalódott szerkesztők levették a nevét, sőt hivatalosan halhatatlanná nyilvánították. (Erre majd térjünk vissza száz év múlva...)

A mi esetünk sajnos nem ennyire vicces, a nemzeti gázszerelő például, ha a 444-es srácok jól számoltak, minden órában 11 millió forinttal gazdagodik. Amit csipetnyi, de tényleg csak annyi demagógiával úgy is mondhatnánk, hogy mindannyian adunk neki óránként egy forintot meg pár fillért. Ez így nincs rendben, ez nem tarthat így örökké. Nem is fog, nyilván vége lesz ennek is, meg a rendszernek is.

Na jó, de mikor?