Alapnyugdíj nélkül

A Népszava 2017. április 26-i számában jelent meg Kabai Tibor, a Nyugdíjasok Pártja 50+ elnökének írása, „Az első lépés az alapnyugdíj” címmel. A pártelnök hosszan érvel az alapnyugdíj (az állampolgári jogon járó nyugellátás) bevezetése mellett, amelynek mindössze három feltételét határozza meg: betöltött 65 év, magyar állampolgárság, negyven évnyi - lakhellyel való - itt tartózkodás. Az ellátás induló értéke 40 ezer forint/hó/fő, az érintettek száma 2,5 millió ember, többletköltsége 1200 milliárd forint, amely az éves állami költségvetés bevételi főösszegének 6,9 százaléka. Az alapnyugdíj felett mindenkinek megmaradna az ún. munkaalapú nyugellátása is. Közben a nyugdíjminimum összege is emelkedne a mai 28500 forintról 50000 forintra, ami megúszható 15-20 milliárd forintból. Praktikusan tehát a bevezetés pillanatától 90 ezer alatti nyugdíjat nem folyósítanának Magyarországon.

Kabai Tibor szerint: „A jövőkép egy lassú, de egyre gyorsuló ütemű demográfiai összeomlás, nálunk és Európában egyaránt. Az egyik „eredmény” a fokozódó időskori elszegényedés: ha nem csinálunk semmit, lényegében feltartott kezekkel masírozunk a nyomorba. Az azonnali kezelés egyik eszköze az alapnyugdíj bevezetése és a nyugdíjminimum felemelése.” Én más lehetőséget is látok.

Indításként megjegyzem, hogy Magyarországon az érvényes nyugdíjkorhatár 65 év (férfiakra és nőkre egyaránt), amelyre a fokozatos bevezetés miatt még nem álltunk át. Először 2022-ben – az 1957-ben születettekkel bezárólag – lesz teljes körű. Kabai úr javaslata szerint 2019. január 1. napjától lépne életbe az állampolgári jogon járó nyugellátás, ebből eredően az 1955-ben és 1956-ben születettek egy ideig kiesnének a rendszerből, azaz az alapnyugdíjból (teljes jogú öregkori nyugdíjasok lesznek 2019-ben, 2020-ban és 2021-ben, de nem lesznek 65 évesek). Következtetés: ésszerű és igazságos módon csak egységes és konzisztens nyugdíjrendszerben lehetne bevezetni ezt az új ellátási formát, így öt évig biztosan nem.

A magyar teljes jogú öregségi nyugdíjkorhatár (65 év) európai szemmel egyáltalán nem magas, inkább átlagosnak mondható. Németországban és Dániában már döntöttek a 67 év bevezetéséről, Olaszországban 2026-ig egységesen (férfiak, nők) szintén 67 évre emelik a korhatárt, a görögök is a „67-es utat” járják. Izlandot, Svédországot és Norvégiát sem szeretném kihagyni a felsorolásból. A gazdag és kevésbé gazdag, EU-s és EU-n kívüli országok tehát már döntöttek vagy léptek egy újabb korhatár emelésről. A dolgos északiak sokáig dolgoznak és sokáig élnek, de úgy tűnik, hogy a lazább életvitelt kedvelő mediterrán népek is feljebb kapcsoltak. Mikor követjük őket? A tisztesség kedvéért egy körülményt mindenképpen meg kell említenem: míg a magyar nyugdíjszisztéma abszolút rugalmatlan, addig az említett országoké flexibilis, azaz – szigorú nyugdíjcsökkenés mellett, de – el lehet menni az irányadó korhatár alatt is nyugállományba. Viszont azt se felejtsük el, hogy a felsorolt államok döntő többségében nem rendszeresítették az alapnyugdíj intézményét.

Kabai úr „első lépésként” jelöli meg az alapnyugdíjat. Én másra voksolnék. Tekintettel a tragikus demográfiai és munkaerő-piaci helyzetre azonnal meghirdetném a „Dolgozz velünk 65 felett is!” programot. Mindezt nem ócska marketing vagy hangos választási kampány keretében, hanem egy vonzó kedvezményrendszer (adó, járulék, költségtérítés stb.) érvényesítésével. Nem „levénhülyézni” meg „lenyuggerezni” kell a hatvan feletti generációt, hanem szellemi és fizikai állapotának megfelelően tevékeny elfoglaltságot biztosítani a korosztály képviselőinek. Ugyanis munkaerőhiány van! Minél későbbre kell tolni azt a fordulópontot, amikor járulékfizetőből járadékjogosulttá válnak a polgárok. Ha pedig elmennek nyugdíjba, akkor vissza kell őket csábítani: rugalmas foglalkoztatással, részmunkaidőben, megfelelő anyagi érdekeltséggel. Ebbe kellene nagyvonalúan beszállni költségvetési pénzzel és nem az alapnyugdíj finanszírozásába. Nem egyszerű a megoldás, de egy folyamatosan öregedő társdalomban tudomásul kell vennünk, hogy egyre hosszabb ideig kell dolgozni. Már csak azért is, mert az átlagéletkor növekszik és pillanatnyilag 1,3 gyermek születik családonként, ami folyamatosan romló demográfiai arányokat igazol, és nem biztosít megfelelő munkaerő-utánpótlást. Évente 40-50 ezer emberrel szűkül a hazai munkaerő-piaci kínálat (15-64 éves korosztály), aminek oka a korai nyugdíjba vonulás (Nők 40 nyugdíjprogram évi 200 milliárdért, de minek/!/), az elvándorlás és az alacsony népszaporulat. Sokszor leírtam: 1955-ben 220 ezer gyermek született, mostanság mindössze 90 ezer évente. Ők sem mind Magyarországon.

Hiányolom, hogy a pártelnök nem tett említést az - általam korábban bemutatott - európai trendként is tekinthető korhatár-emelésekről, és nem szólt arról, hogy milyen módon kívánja/kívánják korszerűsíteni a szolgálati éveken és a befizetett adókon/járulékokon alapuló hazai nyugdíjrendszert. Egy modern, élethelyzetekhez igazodó, ésszerűen rugalmas és vállalhatóan szolidáris nyugdíjrendszer legbiztosabb fundamentuma a nagy hatékonysággal működő gazdaság. A magyar (még) nem ilyen. Az alapnyugdíj a nemzeti szinten megtermelt jövedelem újraelosztásának egyik – néhány igen fejlett országban alkalmazott – lehetséges eszköze. Megfelelő anyagi bázis hiányában nálunk még nem időszerű a 90 ezres (40 ezer alapnyugdíj + 50 ezer legkisebb nyugdíj) minimum érték biztosítása, tekintettel arra is, hogy a legkisebb havi munkabér nettó értéke ma 84788 forint/hó/fő. A keretek szűkösek, ezért differenciált, munkára ösztönző és korlátozó szabályokra van szükség. Az európai uralkodó irányzat (a magyar is) elsősorban teljesítményelven (ledolgozott éveken és befizetett összegeken) nyugszik, természetesen szem előtt tartva a szolidaritási elem érvényesülésének fontosságát. Meggyőződésem, hogy létezik együttérzés, gondoskodás és társadalmi összetartozás alapnyugdíj nélkül is.