Bár nem új keletű az Öböl-menti gazdag kis emírség, Katar és a térségbeli államok közötti feszültség, a jelenlegihez hasonló viszály mindeddig még nem került felszínre. Hétfőn azonban nemcsak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg, hanem a légi és tengeri közlekedést is felfüggesztette Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Jemen, Líbia, valamint a Maldiv-szigetek. A feszültség okai ismertek, de hogy miért épp most, és miért ennyire vehemensen került színre mindez, egyelőre nem látszik még eléggé tisztán.
Hivatalos indoklás szerint a hét ország azért szakítja meg diplomáciai kapcsolatait Katarral, mert szerintük Doha terroristákat támogat, aláássa a térség biztonságát és beavatkozik a belügyeikbe. Katar szerint egy ellene folyó hazugságkampányról van szó, de akkor is adódik a kérdés, hogy miért épp Katar a célpont és miért pont most mérgesedett el mindez?
A mostani vihar közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a katari nemzeti hírügynökség közölt egy hírt, ami szerint az emír, Tamim bin Hamad Asz-Száni sejk egyik beszédében bírálta Donald Trump amerikai elnök Irán-ellenes politikáját, Katar és Izrael viszonyát „jó”-nak, a Gázát irányító terrorszervezetet, a Hamászt a palesztinok hivatalos képviselőjének nevezte. Trump május végén, első külföldi körútja első állomásaként, két napos szaúd-arábiai látogatást tett és tárgyalt az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országainak vezetőivel. A tárgyalások középpontjában a terrorizmus elleni közös fellépés, illetve Irán elszigetelésének kérdése állt. Katar állítja, hogy kibertámadás történt, az uralkodó szavait meghamisították. Hogy ki állhatott a kibertámadás mögött és mi céllal, ugyancsak találgatni lehet, de a legtöbb spekuláció szerint egybehangzóan Szaúd-Arábia.
A vahabita királyság ugyanis több okból is orrol a szomszédos emírségre. Mindenekelőtt azért, mert Katar az új uralkodó színre lépése óta tulajdonképpen nem ismeri el Szaúd-Arábia vezető szerepét a térségben, nyíltan lázad a szaúdi hegemónia ellen. Önálló, középutas külpolitikát folytat, az „ősellenség” Iránnal és már Izraellel is „szóba áll”, és nem utolsósorban azzal is kihúzta a gyufát a nagy testvérnél, hogy hírtelevíziója, az Al Jazeera a legnagyobb hírforrás a környéken, és az a világkép, amit közvetít, nem épp a rijádi vallási diktatúra ízlése szerint való. A katari hírtelevízió adásainak sugárzását azonnal blokkolták a térségben.
A konfliktus nem előzménytelen. A Szaúd-Arábia és Katar közötti feszültség a kilencvenes évek eleje óta jelen van, 2014 tavaszán már kirobbant egy átmeneti, nyílt színi, diplomáciai konfliktus is az Öböl-menti szunnita monarchiák között. Akkor még csak az Öböl-menti országok foglaltak állást, Egyiptom, Líbia és Jemen nem kapcsolódott be, mint tették most.
Kétségtelen, hogy a katari monarchia terrorcsoportokat is támogat, de az Iszlám Állam és az an-Nuszra Front kezdeti támogatása közismerten sokrétű volt, Washingtontól Törökországig terjedt, beleértve Szaúd-Arábiát is. Kezdetben a Nyugat is demokratikus felkelőkként támogatta az Aszad elnökkel szemben álló lázadó csoportokat. A Muszlim Testvériség terrorcsoport volta is vitatható, hiszen, amikor az arab tavasz nyomán Egyiptomban hatalomra jutott a korábban betiltott hálózat és Mohammed Morszi személyében elnököt is adott az országnak, az egész nyugati világ a demokrácia győzelmeként ünnepelte, Morszi megbuktatását és Sziszi tábornok hatalomátvételét pedig puccsnak, a demokratikus választások felülírásának minősítették. Szaúd-Arábiának és a térségbeli monarchiáknak tulajdonképpen az a kifogásuk a Testvériség és annak ideológiáját valló más szervezetek, mint például a Gázát irányító terrorcsoport, a Hamász ellen, hogy a Testvériség legbefolyásosabb szónokai nyíltan elutasítják a királyságot és nem fogadják el, hogy az uralkodók az iszlám egyház fölött állnak. Ezt nem is rejtik véka alá, a Katarban menedéket kapott vallástudósok (az egyiptomi Juszuf al-Karadavi vagy a líbiai Ali Szallibi) gyújtó hangú prédikációkban bírálták a környékbeli uralkodókat és buzdították a népet megdöntésükre. A nép pedig az Al Jazeerának köszönhetően tudomást is szerzett róla.
Hillary Clinton 2009-ben egy diplomáciai levélben azt írta, hogy szaúdi adományozók jelentik a legfontosabb pénzügyi forrásait a szélsőséges szunnita szervezeteknek, Rijád pedig csak mérsékelt erőfeszítést tesz az al-Kaida, a Hamász, a tálibok vagy a pakisztáni terrorcsoportok támogatását célzó pénzügyi források elzárására.
A korábbi viszályok idején is Kuvait közvetített a felek között, és ezúttal sem csatlakozott a Katar ellenes bojkotthoz. De hogy nem egy elefánt és bolha, vagy egyszerűen a szunnita monarchiák családon belüli összezördüléséről van szó, az is jelzi, hogy Washington, Moszkva és Teherán egyaránt megszólalt a kérdésben és békés rendezést sürgetett. Legkényesebb helyzetben talán Washington van, amelynek mind Katar, mind Szaúd-Arábia stratégiai szövetségese, és egyáltalán nem érdeke az Arab-félsziget erőviszonyainak átrendeződése. A katari Al-Udeid légibázis használatának esetleges elvesztését nem kockáztathatja Washington, mint ahogy a Trump-vizit során tető alá hozott, mintegy 350 milliárd dollárnyi fegyver- és egyéb szaúdi üzletet sem.
Hogy miért lépte meg Rijád ezt a kockázatos, a térséget feje tetejére állító lépést? Tényleges, közvetlen ok, (nem pedig ürügy) nem látszik. De nem zárható ki, hogy egyszerűen szövetségeseit teszteli egy jövőbeli döntése miatt. A régióbeli államok hűségére számíthat is az olajkirályság, de az igazi kérdés Törökország állásfoglalása. Ankara eddig nem csatlakozott a Katar elleni szankciókhoz.
