A magyar légvár

Abból a jövőből nézve, ami belátható, teljesen mindegy, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter élvezte-e a menekültügyi összecsapást az uniós külügyérekkel Luxembourgban. „A terrorfenyegetés legyőzéséhez az illegális migrációt teljes mértékben meg kell állítani”, süvölti, bár azt soha, senki – még Soros György sem – támogatta. Az is mindegy már, mit mondott a magyar kormányfő hétfőn, a visegrádiak és a Benelux-államok varsói csúcstalálkozója után. Bár a kulturális és történelmi sajátosságok miatt kicsi az esély az egységes európai migrációs politika kialakítására, heroikus, tiszteletre méltó vállalkozás, ő maga tehát továbbra is biztatja az Uniót, próbáljon létrehozni valami közös koncepciót, bár nem nagyon látja ennek az esélyét. Pedig jó volna a menekülteket és a migránsokat minél korábban szétválasztani, megállapodást kötni minden származási és tranzitországgal, felállítani a biztonságos országok közös uniós listáját. Csupa olyan óhaj, aminek ő maga – a saját nemzetállami premisszái alapján - soha nem is akart megfelelni.

Sőt. A német kancellári szék őszi (újbóli) várományosa, Angela Merkel aligha felejti el, hogyan verte át 2015 őszén magyar szövetségese és néppári frakciótársa a budapesti „humanitárius katasztrófával”. Mint ahogyan azt sem, hogy a nemzetállami szuverenitás és a "kulturális mintázat" megóvása miért járt-jár együtt a menekültek embertelen kezelésével a szerb határon, miért az uniós hot-spotok elutasítása, miért annak megtagadása, hogy a menekült-migráns szétválasztás 1294 ember esetében Magyarországon történhessen meg.

De: már nem erről, hanem a belátható jövőről van szó. Arról, hogy a bizonytalan amerikai Európa-politika és a Brexit után formálódó geopolitikai helyzetben mind világosabb: Merkel Macron francia elnökkel szövetkezve hónapokon belül lökést adhat egy új Európának, amely mélyebb integrációjának része kell legyen a közös bevándorlási politika is. Ez pedig döntéskényszerbe hozhatja a jelenlegi integrációs szint – és saját hatalmuk - jegelésében érdekelt kormányokat.

A varsói csúcs után Orbán Lengyelországtól átvette a V4 – 2018 júniusáig tartó - elnökségét, közben pedig kiemelten hivatkozott a szövetség összefogására a menekültáradat megállításában. Ez a déli gyodára alapozott, menekülteket nem vagy alig látott országokkal felhúzott magyar légvár állhat szemben egy olyan új Európával, amelyből sem a csehek, sem a szlovákok, de alighanem a lengyelek sem akarnak kimaradni.

Nem gondoljuk, hogy a politikai vakság annyira eluralta a kormányfőt, hogy nem látja ezt a jövőt. A magyar Európa-politika (benne a menekültpolitika) csődjét az ebből a vakságból következő tehetetlenség okozza. Az, hogy a nemzeti szuverenitás feladásának tekint minden közös cselekedetet, mert meg akarja akadályozni a mélyebb uniós integrációt. Ez - megtetézve etikai elfogadhatatlanságával - lehetetlenné teszi, hogy Magyarország része lehessen az új Uniónak, benne egy új menekültpolitikának, amit ő továbbra is nemzetállami alapon, kerítésekkel akar megoldani. A végén egyedül maradunk, szövetségben önmagunkkal, és tényleg csak az ingatag gyodára hagyatkozhatunk.