Észak-Korea;emberrablás;

2017-06-24 09:28:00

Film, emberrablás, Észak-Korea

Mit tegyen egy ország, ha filmgyártása reménytelenül lemaradt a világ filmgyártása mögött? Kézenfekvő válaszok léteznének a kérdésre, ha nem Észak-Koreáról lenne szó. A remetebirodalom egykor még második számú ura, Kim Ir Szen fia, Kim Dzsongil remek kulturális exportterméket látott a filmben. Úgy hitte, az ország imázsát lehet javítani a megfelelő színvonalú filmekkel. Egyetlen baj volt - amit a diktátor fia tudott -, hogy a phenjani filmeket kinevetnék külföldön. Mit volt mit tenni: megkezdődtek az emberrablások.

Az emberrablás a rendszer alkalmazott módszere volt. Dél-Koreából több ezer, Japánból több száz embert hurcoltak el, mert a titkos ügynökök kiképzése során szükség volt rájuk. Még ebben az abszurd világban is szokatlan döntés volt, hogy filmes emberekkel tegyék ugyanezt. Észak-Korea közelmúltbeli történetének erről az epizódjáról az amerikai Paul Fischer írt könyvet, amely nemrégiben jelent meg magyarul Kim Dzsongil bemutatja címmel. A hazai olvasó számára a rendszerváltás előtt világos lehetett, hogy Észak-Korea nem szokványos ország. A világ szocializmusainak történetében azért is egyedülálló az ázsiai ország 20. századi históriája, mert a koreai háborút lezáró 1953-as tűzszünet óta (békeszerződés nincs a két Korea között) megszakítás nélkül olyan diktatúra - és személyi kultusz - uralkodik, amilyen az európai szocializmusokat csak bizonyos időszakokban jellemzett. Nem szokványos az sem, hogy dinasztikus hatalomgyakorlás jegyében az alapító Kim Ir Szentől egyik fia, Kim Dzsongil, majd annak 2011-es halála után az ő fia, Kim Dzsongun vette át a hatalmat. A szocializmusok az ilyen típusú feudális örökösödéssel nem éltek. Ebből a sorból talán csak Fidel és Raul Castro kubai „helycseréje” lóg ki, az is csak megszorításokkal.

Paul Fischer könyvének érdekességét leginkább az adja, hogy az Észak-Koreáról eddig magyarul (és bármely világnyelven) megjelent kötetekhez képest azért képes újdonsággal szolgálni, mert két olyan, Dél-Koreából elrabolt ember történetét beszéli el, akik hosszú évekig Kim Dzsongil közvetlen környezetében éltek. Helyzetük merőben különbözik azoktól a visszaemlékezőkétől, akik többnyire a kínai határt illegálisan átlépve hagyták el Észak-Koreát. Ezek a disszidensek a remetebirodalom mindennapjainak borzalmairól számolhattak be, és társadalmi helyzetüknél fogva nem lehetett bepillantásuk abba, mi zajlik a hatalom felső régióiban. Szin Szangok rendező és felesége, Cshö Unhi erről a merőben ismeretlen világról mesélnek. Ennek újdonságértékét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

A címszereplő 25 évesen lett a Propaganda és Agitációs Minisztérium filmekért, színházért és kiadókért felelős kulturális vezetője, ami annyiban testhez álló feladat volt, hogy szenvedélyesen szerette a mozit, egyedülálló filmgyűjteménnyel rendelkezett. Kezdetben nem mellőzöttségként élte meg hivatali posztját. Ráadásul, sokáig apja sem tudta, mit kezdjen fiával, akiről sokat elárul, hogy a legfelső politikai vezetésben „dilettáns playboynak" nevezték, aki a koldusszegény országban három Mercedes, egy Cadillac és egy Rolls-Royce tulajdonosa volt. Érvényesült az orwelli tétel: „Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek.”

Az észak-koreai mozgóképek 1970-es években alkalmazott technikai megoldásai, lehetőségei, filmnyelve és operatőri munkája fényévekre voltak a kor filmgyártásától. Igaz, sem a filmes szakemberek, sem a nézők nem láthattak más országbeli filmet, összehasonlítási alapjuk nem volt. A baj nem járt egyedül, mert a rendszer által létrehozott filmek eszmei alaptétele mindig egyértelmű volt: a Kim Ir Szen-mítosz szolgálata. (Ezen nem csodálkozhatunk egy olyan országban, ahol Kim Ir Szennek 35 ezer szobra található, és halála után „örökös elnöki” címmel ruházták fel.)

Szin Szangok és Cshö Unhi a dél-koreai filmgyártás sztárjai házaspár volt, de történetünk idején már külön éltek. Előbb Cshö Unhi színésznőt rabolták el Hongkongban, majd nem sokkal később exférjét. Betörésük és engedelmességre nevelésük hosszabb időt vett igénybe. Kim Dzsongil ezután közölte velük, hogy milyen feladatot szán nekik. A túlélésre játszó pár elfogadta a rájuk kiosztott szerepet. Minden támogatást megkaptak a filmkészítéshez: forgathattak külföldön (a vasfüggönyön innen), filmfesztiválokra járhattak, így vették igénybe a prágai Barrandov Stúdiót (egy évvel később Milos Forman itt forgatta az Amadeust), és eljutottak Karlovy Varyba. Itt kapta meg 1984-ben a legjobb rendezésért járó díjat A küldött, aki nem tért vissza című filmjük, és ezzel megvolt az annyira áhított külföldi és szakmai siker.

Kim Dzsongil vérbeli kapitalistaként pontosan tisztában volt a sikerfilmek pénztermelő-képességével, és ha hollywoodi kasszasikerre nem is számított az országában forgatott filmek után, azért tisztes nyereségre igen. Ám azzal nem vetett számot, hogy az elrabolt dél-koreai filmesek egyetlen pillanatra sem mondtak le a szökésről. Alakoskodásuk célja az volt, hogy a vezető bizalmát elnyerjék, és egy külföldi útjuk alatt kereket oldjanak. Ez végül 1986-ban - kémfilmekbe illő izgalmak közepette - Bécsben sikerült, ahol lerázva testőreiket, beszaladtak az amerikai nagykövetségre és menedékjogot kértek.

Vitán felül értékesek voltak, mert első kézből hallhatott tőlük a CIA a megközelíthetetlen phenjani politikai elit életviteléről, belső viszonyairól és az utódjelölt Kim Dzsongil személyiségéről. Az ilyen információk a legritkábbak, ha Észak-Koreáról volt és van szó. Ez a helyzet a mai napig nem változott. De ez sem tart örökké.