Varsó nekimegy Berlinnek

Lengyelország régi sebeket tépett fel azzal, hogy megemlítette: kártérítést követelhet Németországtól a második világháborús bűntettekért.

Felettébb visszafogottan számolt be a csütörtöki német sajtó arról az egy nappal korábbi javaslatról, amelynek értelmében Lengyelország háborús kártérítést akar Németországtól a második világháborús károkért. A két legjelentősebb politikai napilap közül sem a Frankfurter Allgemeine Zeitung, sem a Süddeutsche Zeitung nem számolt be Varsó legújabb váratlan húzásáról. A visszafogottság oka alighanem az: nem akarják, hogy elmérgesedjen a két állam viszonya. Ez a téma a második világháború óta rendkívül kényesnek számít.

Hogy azonban nem csak légből kapott felvetésről van szó, mutatja: a kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) egyik képviselője számolt be arról, hogy a lengyel parlament vizsgálja, milyen jogi lehetőségei vannak a kormánynak arra, hogy Varsó kártérítést kaphasson. A szejm honatyáit augusztus 11-én tájékoztatják az eredményről.

Sokat sejtető volt már Jaroslaw Kaczynski pártelnök múlt heti, a közszolgálati rádióban elhangzott nyilatkozata is, aki „történelmi ellentámadást” helyezett kilátásba Berlinnel szemben. „Hatalmas összegekről beszélünk, no és arról, hogy Németország éveken át nem volt hajlandó vállalni a felelősséget a második világháborús bűntettekért” – hangoztatta. Nyilván nem véletlen, hogy ez az akció éppen akkor indult, amikor minden korábbinál hűvösebbé vált Brüsszel és Varsó viszonya az igazságügyi törvények miatt. A lengyel vezetés nyomást akar gyakorolni az EU vezető hatalmára. Kaczynski részéről nem új a felvetés: amikor 2006-2007 között kormányfő volt, szintén szóba hozta a kérdést.

Miután a náci Németország 1939 szeptemberében megtámadta Lengyelországot, a második világháború évei alatt összesen hatmillió lengyel vesztette életét. A náci megszállók polgári személyeket is válogatás nélkül lőttek agyon, tömeggyilkosságokat hajtottak végre, városokat semmisítettek meg, koncentrációs táborokat hoztak létre az ország területén.

A német kormány szóvivőhelyettese, Ulrike Demmer visszautasította a követelést. Mint fogalmazott, Berlin erkölcsi, politikai és pénzügyi tekintetben is elismeri történelmi felelősségét, a kártérítés ügye azonban „mind jogi, mind politikai szempontból lezárult”.

Az NDK fizetett kártérítést, 1953 augusztusában azonban Lengyelország lemondott erről, hogy így bizonyítsa a szocialista táboron belül a „demokrácia és a béke” iránti elkötelezettségét. 1960-ban az NSZK megállapodott a kártérítésről Athénnal. Bonn szerint ez egy globális megállapodás része volt más államokkal. Ez arról rendelkezett, hogy a mindenkori német kormánynak kell dűlőre jutnia arról, mi módon fizessenek a náci rezsim túlélőinek. A kommunizmus bukása, illetve a német újraegyesítés után ezt egy újabb kártérítési megállapodás egészítette ki, amely elsősorban az oroszországi és lengyelországi túlélőket érintette.

Ezen megállapodások értelmében Németország összesen több mint félmilliárd eurót fizetett ki Oroszországnak, Fehéroroszországnak és Ukrajnának. Lengyelország több mint 250 millió eurót kapott. Egy békeszerződés lezárhatta volna az erről szóló további vitákat, erre azonban sosem kerítettek sort. Németország álláspontja az, hogy az 1990-es, úgynevezett „Kettő plusz négy” egyezmény minden vitás kérdést lezárt. Antoni Macierewicz lengyel védelmi miniszter ezt nem így látja. Úgy véli, a „kommunista Lengyelország” által megkötött szerződések nem érvényesek, mert azt egy „szovjet bábkormány” kötötte meg.

Az Európai Unióban nem új, hogy egy ország, miután nyomást gyakorolnak rá, „nemes” bosszúból előveszi a világháborús kártérítés kérdését. Amikor 2015 elején Alekszisz Ciprasz kormánya került hatalomra, s a baloldali politikus akkor még elutasította, hogy hazája visszafizesse azt a hitelt, amelyet a trojkától kapott, ő maga is felvetette a témát, sőt akadt olyan baloldali képviselő, aki ennek összegét több százmilliárd euróra tette.