Két kottából játszanak

Publikálás dátuma
2017.08.05 07:45
Fotó: Shutterstock
Fotó: /
Azonos művészi színvonalú muzsikusokat különböző mértékben díjaznak az együttes működési formájától függően.

Bár a Magyar Állami Operaházban működő szakszervezetek sztrájkfelhívásuk okaként a kollektív szerződés hiányát és nem egyszerűen a dolgozók fizetésének rendezését jelölték meg, a probléma felvetése ráirányítja a figyelmet a zenekarokban dolgozó nagyjából kétezer muzsikus olykor sanyarú, olykor „csak” kiszámíthatatlan helyzetére. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkára, Gyimesi László az egységes bérstruktúra bevezetésében látja a megoldást.

„Manapság egy átlagos szimfonikus zenekarban dolgozó művész a diplomások között kifejezetten alacsony, 200-250 ezer forint bruttó, azaz 170-190 ezer forint nettó fizetésért teljesít szolgálatot. Szolgálatot, mert a zenészek a próbákat és koncerteket ezzel a mértékegységgel számolják. A pedagógusok bérrendezése a zenetanárokat is érinti, ami a pedagógusok és a zenészek bére közötti különbség növekedésével járt, előbbiek javára. Ebből következően a muzsikusok egy része inkább tanításba kezd. Egyes vidéki zenekarok hiába hirdetik meg a művészi szempontból nagyobb presztízsű állásokat, nem akad jelentkező. Ha a zenekari bérek megközelítenék a pedagógusokét, akkor az elszívó hatás mérséklődne.” - fejti ki Gyimesi László.

„Egy klasszikus zenész 15-20 év tanulás után jut el a diplomáig, jellemzően kisiskolás korától kezdve gyakorol minden nap több órát, beleértve, hogy ez így marad egész aktív életében, mert számára természetes, hogy művészileg folyamatosan fejlődnie kell.” - utal a nem átlagos terhelésre a zenészként is aktív, tehát saját tapasztalataiból kiinduló jogász, aki 1989 óta szakszervezeti vezető. „A zenekari munka hihetetlen koncentrációt és együttműködést igényel, ezért is örültünk, amikor … -ban sikerült speciális, a foglalkoztathatóság időtartamát korlátozó munkajogi szabályozást tető alá hozni. Ez védi a zenészeket, segíti magas színvonalú szolgáltatást, de leginkább a közönséget óvja.” - mondja Gyimesi László.

2008-ban hosszas egyeztetést követően megszületett az előadóművészeti törvény, amely rögzíti az állam és a zenekarok viszonyát. Eszerint az állam garanciát ad, hogy a meghatározott feltételek teljesítése esetében támogatja a zenekarokat, amelyek teljesítik a szigorú szakmai és foglalkoztatási feltételeket. Ugyanez a törvény tesz egyenlőség jelet a működtetési formák közé, azaz egy zenekart működtethet egyesületi, alapítványi, gazdasági társasági, intézményi formában, fenntartója vagy tulajdonosa pedig jellemzően az állam vagy önkormányzat. „Az együttesek körülbelül felében játszó zenészek közalkalmazottak, a többiek gazdasági társaságok dolgozóiként munkaviszonyban látják el ugyanazt a feladatot. A 2010-15 közötti időszakban folyamatosan csökkent az állami támogatások mértéke, tavaly megváltozott ez a trend, ám a növekedés csak a 2010 előtti szint eléréséhez volt elég. Idén a kulturális pótlék megjelenésével a közalkalmazottként dolgozó zenészek bérét rendezték, ez átlag 15 százalékos, azaz bruttó 10-50 ezer forint közötti emelkedést jelentett számukra.” - utal a szerencsés, de féloldalas fordulatra a szakszervezeti vezető.

„A gazdasági társaságok által működtetett együttesek muzsikusai azonban nem jutottak ehhez a béremeléshez, tehát az egyik együttesben 15 százalékkal lehet magasabb a garantált fizetés, mint a másikban, ami érthető módon okoz feszültséget.” - világít rá javaslatának legfőbb okára Gyimesi László, aki egy felfelé nyitott, ám a minimumot garantáló bérstruktúrát képzel el. „Azt kezdeményeztük, hogy kössünk egy ágazati kollektív szerződést, egységes bérrendszert alakítsunk ki, amely rögzíti, hogy aki ilyen és ilyen diplomával ennyi és ennyi ideje dolgozik, ne kereshessen kevesebbet, mint a megállapodott minimum összeg. A kulturális kormányzat egyetért a megoldás keresésében, ám a gazdasági társaságok vezetői féltik a saját, egyénileg kialakított juttatási rendszerüket egy lemerevített egységes bérstruktúrától. Mi viszont a hangsúlyozottan felfelé nyitott rendszerrel egyfajta zenész életpályamodellt szeretnénk biztosítani. Ősszel folytatjuk a tárgyalásokat” – villantja fel az esélyt Gyimesi László, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkára.

Lapunk, az állami támogatás szükségességét firtató kérdésére Gyimesi László meglepetten válaszol: „Egy jól menedzselt zenekar ugyan el tud csípni jól fizető külföldi turnékat, de a jegybevétel Magyarországon nagyon alacsony, ebből adódóan a jegybevételtől függő TAO támogatás összege is. A saját bevétel maximum 15-20 százalék lehet. Pusztán piaci alapon egyébként sehol nem működnek szimfonikus zenekarok, mindenhol kapnak valamilyen támogatást. Így van ez a világ leghíresebb zenekarainál, a berlininél, a londoninál, vagy akár a New York-inál is. Ez a műfaj nem mérhető kereskedelmi mércével, valódi közszolgálat, és ezt nem vitatják sehol a világon.”

2017.08.05 07:45

Nincs két egyforma pillanat – fotók a mindennapokból

Publikálás dátuma
2018.07.19 20:02
Fotó: Gerda Taro
Fotó: /
Apró rezzenések, őszinte arcok, mozdulatlanná merevedett táj – a Capa Központ legújabb kiállításain sokrétű és különösen élénk látvány fogadja a látogatót.
Mit árulnak el a képek készítőikről, valamint az azon szereplő emberekről és helyszínekről? A kíváncsi fotós tekintete által, vagy a dokumentálás eltökélt szándékából született pillanat tükröződik vissza a kép nézőire? Mitől szép egy fotó, és mely szempontok mentén válik egy pályázat nyertesévé? Miért ragadnak meg egyes képek a fejünkben örökre, míg mások eltűnnek a másodperc töredéke alatt? – többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ újonnan nyílt négy kiállítása. Az egyes fotósok és alkotók tárlatai persze ennél sokkal összetettebb és közvetlenebb üzenetet is közvetítenek. Garry Winogrand Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) címmel kiállított fotóin a 60-as, 70-es évek Amerikája, s benne a Nő elevenedik meg előttünk különféle mindennapi élethelyzetekben. „Az utcai fényképészet úttörőjének” képein a magabiztos, boldog, lázadó és legfőképpen önmagát szabadként meghatározó nőalakok jelennek meg. Azaz dehogyis jelennek, ők csupán élik megszokott vagy épp társadalmi és politikai változásokon átívelő életüket – szórakozóhelyekre járnak, bevásárolnak, nevetgélve trécselnek egy utcai padon –, miközben egy fényképezőgép lencséje nagyon is saját pillanataikat kutatja. „Képzeljék el, hogyha valakiről azt mondják, hogy Modricnak és a horvát csapatnak a fotósa. Vagy Griezmannak és a francia vb-nyertes csapatnak. Az ötvenes években ilyen volt, hogy Hemző Károly Puskás Ferencnek és a Honvédnak volt a fotósa. Egyszóval nagymenő volt” – méltatta Korniss Péter a megnyitón az elismert alkotót, aki idén ünnepelné 90. születésnapját. Korniss úgy látja, Garry Winogrand és Hemző Károly között sok hasonlóság volt: „mindketten keményen táplálkoztak a valóságból, úgy élték meg a világot, mint a számukra születő pillanatoknak a sokaságát, amit nekik meg kellett ragadni. Ez volt a kötelességük, a dolguk, az életük.” Az idén öt éve alapított Hemző-díj nyerteseinek, valamint finalistáinak fotóiból egy a Winogrand amerikai képeinél sokkalta hozzánk közelebb álló, a mindennapokat egész más fényben bemutató tárlat látható. A 2014 és 2018 között készült alkotásokon a néző nem csupán a marginalizált területek nyomorával, és az ott élő családokkal, de a cosplayes szubkultúra alakjaival, az első osztályú vidéki focistákkal, vagy egy artistaképző kötéltáncosaival is találkozhat. A fotók húsba vágóan elevenek, s egy számunkra alig, vagy épp, hogy nagyon is jól ismert közeget világítanak meg éles, szűretlen fényben. A Hemző-díj a Capa Központ nyári kiállításainak sorában másutt is helyet kapott: az intézmény új pop-up terében Pályi Zsófia 2017-es Hemző-díjas Tranzitország című jutalomtárlata látható, amely a napjainkat gyakorta foglalkoztató társadalmi-politikai jelenségről, a migrációról nyújt egy egyéni hangú, a részletekre fókuszáló látképet. Pályi Zsófia képei rávilágítanak: a szigorú szabályozásoknak köszönhetően a menekültek előtt megváltozott útvonalak nagyon sajátos nyomait őrzik mindannak, amit számukra nőként, férfiként, kisgyermekes családok tagjaként a mindennapi élet jelent ezekben az években. Az újonnan nyílt kiállítások képei rendkívül sokrétű látványt nyújtanak, hol a direkt, és erőteljes közelítés, a mélyreható tekintetek és elfojtott mosolyok kereszttüzében találja magát a néző, hol pedig a tárgyak, az emberek hagyta némaság és csend felől szemléli a képeket. A negyedik, Átcsúszás című tárlat mindehhez egy új horizontot ad: az időbeli és térbeli távolság központi elem a light boxokban kiállított képek esetében. 2016-2017 telének szokatlanul hideg időjárása alkalmat adott a Balatonon a jégkorcsolyás átcsúszásra, melyet számos fotós megörökített, és posztolt is közösségi média felületeken. A tárlaton a fotósok ezen, különböző indíttatásból készült képei a kurátori koncepció mentén egyesülnek, s felvetik a – további tárlatok által egyaránt feszegetett – kérdést: mennyiben változott meg a jelen pillanathoz és a képekhez való viszonyunk a digitalizációval párhuzamosan. S mennyire vagyunk hajlandók észrevenni a körülöttünk folyamatosan lüktető világ mindennapi történéseit.  Info:  Garry Winogrand – Women Are Beautiful – Lola Garrido Gyűjtemény, nyitva: szeptember 30-ig Pillantás a mába – Hemző Károly-díj 2014–2018, nyitva: szeptember 30-ig Tranzitország – Pályi Zsófi (Hemző Károly-díj 2017), nyitva: augusztus 19-ig Átcsúszás, nyitva: augusztus 19-ig Helyszín: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.) 
Miért ragadnak meg egyes képek a fejünkben örökre, míg mások eltűnnek a másodperc töredéke alatt
2018.07.19 20:02
Frissítve: 2018.07.19 20:02

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31