koncert;Sziget Fesztivál;Pink;

2017-08-09 07:45:00

Pink nem rózsaszín sztárocska

A ma esti, nulladik napi sztárfellépő nem hagyta bedarálni magát: az amerikai Pink tizenkilencre lapot húzott – és bejött neki.

„Válassz: szólókarrier vagy nyomás haza.” A tizenhat esztendős, pennsylvaniai Alecia Beth Moore nem épp ilyen karácsonyi ajándékra számított, amikor elindult ünnepelni a kiadó partijára. Csakhogy a világhírű producer, L.A. Reid ezzel az ultimátummal fogadta a fa alatt. Pedig a dolgok látszólag remekül haladtak: Alecia lánybandája, a Choice nemrég kapott lemezszerződést, úgy tűnt, a rég áhított popkarrier kapujában állnak. Reid azonban ösztönösen érezte: a három lány közül egyedül Aleciával érdemes foglalkoznia. A banda 1998-ban feloszlott, Alecia felvette a Pink művésznevet – és ezzel elindult a kétezres évek egyik legnagyobb sikersztorija.

No, nem zökkenőmentesen. Pinket ugyanis kezdetben belepakolták a kicsit különc, de azért a szépségideálnak és műfaji korlátoknak megfelelni akaró sztárocska szerepébe – az ’N Sync nevű tinibanda koncertjei előtt lépett fel például. Első lemeze, a 2000-ben megjelent Can’t Take Me Home olyan nagyágyúk kezei közt született, mint Babyface vagy Tricky, és remek kritikákat kapott. Pink azonban nem érezte kényelmesnek a vadóc, de azért szemrevaló R&B-üdvöske szerepét, és szeretett volna jobban kiteljesedni dalszerzőként is. A Moulin Rogue című film betétdalához készült, ikonikussá vált Lady Marmalade klipjében még hosszú parókát irányoztak elő neki, ezután azonban egy elegáns mozdulattal fordított hátat mindennek, amivé formálni akarták.

Felkereste a 4 Non Blondes-szal világhírűvé vált Linda Perryt, aki azonnal meglátta a potenciált a fiatal énekesnőben, és dolgozni kezdett vele – egy jóval poposabb-rockosabb vonalon, mint a korábbi. A Missundaztood („Félreértett”) című második lemez egyértelmű célja volt, hogy leszámoljon a rajongók fejében élő Pink-ideállal. Ennek megfelelően nyers volt, kiteregette a családi szennyest, nyíltan beszélt lelki problémákról – nem a butuska tinisztárok klisé-eszköztárával.

Noha a kiadó gondolatban már temette Pinket, s az eladások némileg elmaradtak az első lemezétől, a Missundaztood meglepő módon minden idők egyik legjobban sikerült imázsváltása lett. Arra, persze, senki sem számított, hogy Pink onnantól élő denevérek fejét harapdálja majd le a színpadon, miközben hörgősmetált játszik, az ars poetica azonban egyértelmű volt: helló, nem érdekel a BMI-indexem, felnyíratom a hajam, csúnyán beszélek, tetovált vagyok, ha nem tetszem, húzz el. Ja, ha esetleg a teljesítményem is számít: állati jól énekelek.

Saját bevallása szerint az énekesnő sosem volt egyszerű eset: hol gördeszkázott, hol rave-partikba járt (ezek valamennyi kötelező stílusjegyével együtt a neonszínű hajtól a bő nadrágig). Elvált szülők gyerekeként kifejezetten depresszív szövegeket írt, és sohasem számított igazán menő arcnak a suliban. Művészneve jól jelzi ezt, ugyanis a Kutyaszorítóban című Tarantino-film epikus párbeszéde alapján ragasztották rá iskolatársai:

- Mr. Pink: Miért én vagyok Mr. Pink?

- Eddie: Mert én azt mondtam!

- Mr. Pink: Miért nem lehetek Mr. Bíbor? Még a szín is hasonlít!

- Mr. Fehér: Kuss legyen! Ne legyél gyerek!

- Mr. Pink: Fogd be, Fehér! Te könnyen beszélsz, neked még a neved is menő!

A se nem menő, se nem szépségkirálynő-alkat Pinkre azonban annál vevőbb volt a közönség, minél inkább magát adta. Neki köszönhetjük például minden időbb egyik legszórakoztatóbb szakítós dalát, az önironikus So What címűt, amely így kezdődik: „Asszem, elveszett a férjem, gőzöm sincs, hová ment. Így hát ahelyett, hogy kifizetném az albérletét, eliszom a pénzem.” A refrén konklúziója pedig így szól: „És akkor mi van? Még mindig rocksztár vagyok”. Az: mintegy 47 millió albumot adott el eddig, a kétezres években Nagy-Britannia második legtöbbet játszott női előadója volt Madonna után.

Skatulyák nélkül
A 37 éves énekesnő járt már hazánkban, a Sportarénában ámulhattunk trapézmutatványaitól a Funhouse-turnén: bravúros akrobatikus elemekkel színesített koncertjeit mindig imádja a közönség. Állást foglal közéleti témákban, kiáll fontos társadalmi ügyek mellett, nem engedi, hogy beskatulyázzák. Hol feminista szövegeivel kelt figyelmet, hol pedig egy fotóval, amelyen két gyermekével együtt főzőcskézik. Legutóbb azt írta Instagramon: 160 centi vagyok és 72 kiló, hivatalosan kövérnek számítok. Messze még a két gyermekem születése után kitűzött cél, de mit tegyek? Nem érzem magam kövérnek. Lányok: felejtsétek el a mérleget!”