Mit kezdjen a romákkal a szociáldemokrácia?

Az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit.

Van-e esélye Magyarországnak egy antirasszista szociáldemokrata politika megvalósítására vagy maradunk a vezérelvű logikát követő vajdákat, váteszeket és egyéb “etno-vállalkozókat” támogató megoldásoknál?

Megkísérlek egy vázlatos gondolatmenetet bemutatni, ami egy antirasszista szociáldemokrata értékéket következetesen képviselő politika alapját képezheti. Ebben az elképzelésben Nancy Fraser feminista, "poszt-marxista” politikatudós elméleti munkáját fogom használni, aki elveti a klasszikus marxizmus tanait. Ma még mindig vannak olyan baloldali politikusok, akik abban hisznek, hogy ha csökken az egymással szemben álló osztályok ellentéte és kizsákmányolása, akkor azonnal mérséklődni fog, vagy végleg felszámolódik a lenézett, megvetett, diszkriminált és „rasszizált” csoportok társadalmi megkülönböztetése. Nancy Fraser azt állítja, hogy a társadalmi igazságosság ma magában foglalja az újraelosztás (redistribution) és az elismerés (recognition) követelményét. Ez újfajta intellektuális és politikai hozzáállást igényel azoktól, akik megpróbálják feloldani az egymással szemben felállított kategóriákat - mint a fentiek. Ezeket nem egymással szemben, hanem egymás mellett, vagy egymással összefonódva lehet érvényesíteni az antirasszista szociáldemokrata politikában.

A Fraser által javasolt antirasszista szociáldemokrata politikát a baloldali pártok a hazai cigányság javára fordíthatnák. A romák alkotják a "rasszizált" emberek legnagyobb számú csoportját Magyarországon, akiket a fehér többség évszázadok óta kijelöl/megjelöl, lenéz és megvet. A romák hátrányos társadalmi és politikai megkülönböztetését a fehér többség racionalizálja és normává alakítja a társadalmi folyamatokon keresztül. A "rasszizálás" olyan politikai és társadalmi folyamat, amely az emberiség biologizáló és hierarchizáló felosztásának legitimációját szolgálja.

Nancy Fraser és Axel Honneth az "Elosztás vagy elismerés?" (Redistribution or Recognition?) című kötetben megjelent vitáját többen elemezték és ismertették magyarul, lásd Huszár Ákos kitűnő tanulmányát, vagy Győri Csaba könyvismertetőjét. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy az elosztás és az elismerés összefonódó politikájának diagnózisa és közpolitikai továbbgondolása fontos eleme lehet a magyar baloldali politika számára. Szalai Júlia volt az egyik első társadalomtudós, aki az elismerés és elosztás politikáját összekapcsolta a romák politikai érdekérvényesítésével. A romák egyszerre áldozatai az újraelosztás és az el nem ismerés igazságtalanságainak, azokat azonban mégis két egymástól elkülönülő diskurzus szerint orvosolják. Az el nem ismerés igazságtalanságát, általában jogilag megragadható diszkrimináció-ellenes politika mentén kezelik. Az újraelosztás torzulásából fakadó materiális igazságtalanságot pedig elsősorban a szegénység- és a kirekesztés-ellenes politikával korrigálják. Fraser külön kiemeli, hogy e kétféle igazságtalanság közül egyik sem tekinthető a másik okának vagy okozatának. Ennek megfelelően, egy ilyen komplex igazságtalanság orvoslására, mint amivel a magyarországi romák is szembesülnek, nem elégséges sem az elosztás, sem az elismerés egyedüli és egyszeri korrekciója.

Nancy Fraser gondolatmenete alapján az elosztáson alapuló igazságtalanság a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Ilyen például a kizsákmányolás, amikor a munka eredménye mások javára hasznosul. Gondoljunk azokra a történetekre, amelyekben a védtelen, jogaikat kevésbé érvényesítő közmunkások, közmunka (a köz javát szolgáló munka) fedőnév alatt a helyi autoritások házát és kertjét csinosítják adófizetők pénzéből. Másik példaként említem a kizsákmányolás azon formáját, amikor az éhbérért foglalkoztató vállalkozók olyan fizetést adnak, amiből a dolgozók nem tudnak megélni. Sajnos, a kizsákmányolás technikájának legkönnyebb célpontjai a kiszolgáltatott, iskolázatlan, illetve a már eleve kirekesztett léthelyzetben élő emberek. A teljes kiszorítottság a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából, az életesélyek drasztikus csökkenése, az emberhez méltó életszínvonal elérhetetlenségéhez vezet.

Számszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2015-ben a roma népesség körében a szegénységnek és társadalmi kirekesztődésnek kitettek aránya háromszorosa volt az országos átlagnak. Az adatok alapján a cigány lakosság több mint négyötöde szegénységi kockázatnak és társadalmi kirekesztettségnek van kitéve. Egy korábbi felmérés szerint, amit a Tárki 2012-ben készített, a roma háztartások esetében 70 százalékos a szegénységi ráta. (Az EU 2020 indikátor alapján a roma háztartások 92 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. Ez az arány a nem roma háztartások körében 42 százalék.)

Paradox módon, miközben felmérések és statisztikai adatok bizonyítják a romák esélytelenségét, generációs kirekesztettségét, a magyar társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a romák “túltámogatottak”, „mindent megkaptak”, de azzal nem élnek és ezért kizárólag őket terheli felelősség. A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás utáni kedvezőtlen társadalmi és gazdasági változások: a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, az alacsony iskolázottságúakat foglalkoztató állami vállalatok felszámolása és privatizálása a működő tőke érdekeinek a kielégítésére, a jóléti újraelosztás radikális átszervezése és csökkentése, hátrányosabban sújtották a roma, mint a nem-roma lakosságot. Ladányi János és Szelényi Iván összehasonlító elemzése szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lettek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák.

A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a romák társadalmi integrációját célzó intézkedések, elenyésző eredménnyel működtek. A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések sokkal nagyobb mértékben rontották a romák helyzetét, mint amennyit ezek a programok tudtak tenni a romák valós integrációjáért.

Nancy Fraser szempontjai szerint ezek a jóindulatú fejlesztési programok a romákkal szembeni igazságtalanságok orvoslására kizárólag megerősítő (affirmative) beavatkozást tudtak eszközölni. Ez a beavatkozás a társadalmi folyamatok, képződmények és struktúrák méltánytalan, romákat hátrányosan érintő következményeit korrigálja a háttérben újrageneráló keretek és feltételek megváltoztatása nélkül. Ezért soha nem is épültek ki a romák valós esélyegyenlőségét biztosító struktúrák és mechanizmusok.

Ezek a programok nem kapcsolódtak össze a társadalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mint például az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés. Fraser felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a fejlesztések, mint a romákat célzó esélyegyenlőségi programok, nemhogy eltörlik, hanem éppenséggel felerősítik az osztálykülönbségeket. A társadalomban létező valós feszültségeket és konfliktusokat, a roma és a nem roma szegények közötti megosztottságra terelik át. Ezek a programok céljukkal ellentétben, társadalmi szolidaritás helyett, mítoszokat és előítéleteket erősítenek fel. Az affirmativ beavatkozás a gazdasági és társadalmi elosztás igazságtalanságát hivatott korrigálni, úgy hogy közben nem változtatja meg az osztály- és faji-hátrányokat generáló társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ezért van az, hogy a társadalom többsége, a romák bizonyított társadalmi és gazdasági kirekesztettségének ellenére is azt gondolja, hogy érdemtelenül kapják a különböző célzott támogatást. Ez a megközelítés önellentmondásos, mivel a mélystruktúrák megváltoztatása nélkül a romák megbélyegzését és további rasszizálódását eredményezi.

Ezzel szemben az igazságtalan elosztást és elismerést orvosló transzformatív (átalakító) megközelítés egy antirasszista szociáldemokrata politika alapját képezheti, amely a következő elemekből áll össze: általános jóléti programok, szegényeket tehermentesítő progresszív adórendszer, minőségi oktatáshoz, foglalkoztatáshoz, méltányos lakhatáshoz és közösségi közlekedéshez való hozzáférés biztosítása, társadalmi mobilitást segítő programok, a demokratikus döntéshozatalban való részvétel biztosítása, területi és társadalmi hátrányok együttes kezelése. Az átalakító, transzformatív beavatkozás úgy próbálja orvosolni az elosztásból fakadó igazságtalanságokat, hogy közben előmozdítja a szolidaritást és a kölcsönösségen alapuló támogatást.

Mindkét beavatkozás, a megerősítő (affirmativ) és az átalakító (transzformatív) megközelítés is az elismerés univerzális alapértékét tartja mérvadónak: minden ember egyenlő. De a kétféle megközelítés nagyon különböző rejtett és nyílt társadalmi dinamikát indít el. A romák integrációját célzó megerősítő (affirmativ) beavatkozás, a célokkal ellentétben a hátrányos helyzetű romák megbélyegzéséhez vezetett. Ezzel szemben az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg úgy, hogy osztályellentétek helyett szolidaritást és együttműködést indukál, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit. Nyilván ez sokkal összetettebb megközelítés, azonban elengedhetetlen az egymásért felelősséget vállaló, szolidáris, együttműködésen alapuló, a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés minden formáját elutasító, antirasszista szociáldemokrata politika megteremtéséhez.