Mit kezdjen a romákkal a szociáldemokrácia?

Publikálás dátuma
2017.08.12 09:50
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /

Az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit.

Van-e esélye Magyarországnak egy antirasszista szociáldemokrata politika megvalósítására vagy maradunk a vezérelvű logikát követő vajdákat, váteszeket és egyéb “etno-vállalkozókat” támogató megoldásoknál?

Megkísérlek egy vázlatos gondolatmenetet bemutatni, ami egy antirasszista szociáldemokrata értékéket következetesen képviselő politika alapját képezheti. Ebben az elképzelésben Nancy Fraser feminista, "poszt-marxista” politikatudós elméleti munkáját fogom használni, aki elveti a klasszikus marxizmus tanait. Ma még mindig vannak olyan baloldali politikusok, akik abban hisznek, hogy ha csökken az egymással szemben álló osztályok ellentéte és kizsákmányolása, akkor azonnal mérséklődni fog, vagy végleg felszámolódik a lenézett, megvetett, diszkriminált és „rasszizált” csoportok társadalmi megkülönböztetése. Nancy Fraser azt állítja, hogy a társadalmi igazságosság ma magában foglalja az újraelosztás (redistribution) és az elismerés (recognition) követelményét. Ez újfajta intellektuális és politikai hozzáállást igényel azoktól, akik megpróbálják feloldani az egymással szemben felállított kategóriákat - mint a fentiek. Ezeket nem egymással szemben, hanem egymás mellett, vagy egymással összefonódva lehet érvényesíteni az antirasszista szociáldemokrata politikában.

A Fraser által javasolt antirasszista szociáldemokrata politikát a baloldali pártok a hazai cigányság javára fordíthatnák. A romák alkotják a "rasszizált" emberek legnagyobb számú csoportját Magyarországon, akiket a fehér többség évszázadok óta kijelöl/megjelöl, lenéz és megvet. A romák hátrányos társadalmi és politikai megkülönböztetését a fehér többség racionalizálja és normává alakítja a társadalmi folyamatokon keresztül. A "rasszizálás" olyan politikai és társadalmi folyamat, amely az emberiség biologizáló és hierarchizáló felosztásának legitimációját szolgálja.

Nancy Fraser és Axel Honneth az "Elosztás vagy elismerés?" (Redistribution or Recognition?) című kötetben megjelent vitáját többen elemezték és ismertették magyarul, lásd Huszár Ákos kitűnő tanulmányát, vagy Győri Csaba könyvismertetőjét. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy az elosztás és az elismerés összefonódó politikájának diagnózisa és közpolitikai továbbgondolása fontos eleme lehet a magyar baloldali politika számára. Szalai Júlia volt az egyik első társadalomtudós, aki az elismerés és elosztás politikáját összekapcsolta a romák politikai érdekérvényesítésével. A romák egyszerre áldozatai az újraelosztás és az el nem ismerés igazságtalanságainak, azokat azonban mégis két egymástól elkülönülő diskurzus szerint orvosolják. Az el nem ismerés igazságtalanságát, általában jogilag megragadható diszkrimináció-ellenes politika mentén kezelik. Az újraelosztás torzulásából fakadó materiális igazságtalanságot pedig elsősorban a szegénység- és a kirekesztés-ellenes politikával korrigálják. Fraser külön kiemeli, hogy e kétféle igazságtalanság közül egyik sem tekinthető a másik okának vagy okozatának. Ennek megfelelően, egy ilyen komplex igazságtalanság orvoslására, mint amivel a magyarországi romák is szembesülnek, nem elégséges sem az elosztás, sem az elismerés egyedüli és egyszeri korrekciója.

Nancy Fraser gondolatmenete alapján az elosztáson alapuló igazságtalanság a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Ilyen például a kizsákmányolás, amikor a munka eredménye mások javára hasznosul. Gondoljunk azokra a történetekre, amelyekben a védtelen, jogaikat kevésbé érvényesítő közmunkások, közmunka (a köz javát szolgáló munka) fedőnév alatt a helyi autoritások házát és kertjét csinosítják adófizetők pénzéből. Másik példaként említem a kizsákmányolás azon formáját, amikor az éhbérért foglalkoztató vállalkozók olyan fizetést adnak, amiből a dolgozók nem tudnak megélni. Sajnos, a kizsákmányolás technikájának legkönnyebb célpontjai a kiszolgáltatott, iskolázatlan, illetve a már eleve kirekesztett léthelyzetben élő emberek. A teljes kiszorítottság a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából, az életesélyek drasztikus csökkenése, az emberhez méltó életszínvonal elérhetetlenségéhez vezet.

Számszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2015-ben a roma népesség körében a szegénységnek és társadalmi kirekesztődésnek kitettek aránya háromszorosa volt az országos átlagnak. Az adatok alapján a cigány lakosság több mint négyötöde szegénységi kockázatnak és társadalmi kirekesztettségnek van kitéve. Egy korábbi felmérés szerint, amit a Tárki 2012-ben készített, a roma háztartások esetében 70 százalékos a szegénységi ráta. (Az EU 2020 indikátor alapján a roma háztartások 92 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. Ez az arány a nem roma háztartások körében 42 százalék.)

Paradox módon, miközben felmérések és statisztikai adatok bizonyítják a romák esélytelenségét, generációs kirekesztettségét, a magyar társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a romák “túltámogatottak”, „mindent megkaptak”, de azzal nem élnek és ezért kizárólag őket terheli felelősség. A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás utáni kedvezőtlen társadalmi és gazdasági változások: a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, az alacsony iskolázottságúakat foglalkoztató állami vállalatok felszámolása és privatizálása a működő tőke érdekeinek a kielégítésére, a jóléti újraelosztás radikális átszervezése és csökkentése, hátrányosabban sújtották a roma, mint a nem-roma lakosságot. Ladányi János és Szelényi Iván összehasonlító elemzése szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lettek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák.

A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a romák társadalmi integrációját célzó intézkedések, elenyésző eredménnyel működtek. A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések sokkal nagyobb mértékben rontották a romák helyzetét, mint amennyit ezek a programok tudtak tenni a romák valós integrációjáért.

Nancy Fraser szempontjai szerint ezek a jóindulatú fejlesztési programok a romákkal szembeni igazságtalanságok orvoslására kizárólag megerősítő (affirmative) beavatkozást tudtak eszközölni. Ez a beavatkozás a társadalmi folyamatok, képződmények és struktúrák méltánytalan, romákat hátrányosan érintő következményeit korrigálja a háttérben újrageneráló keretek és feltételek megváltoztatása nélkül. Ezért soha nem is épültek ki a romák valós esélyegyenlőségét biztosító struktúrák és mechanizmusok.

Ezek a programok nem kapcsolódtak össze a társadalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mint például az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés. Fraser felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a fejlesztések, mint a romákat célzó esélyegyenlőségi programok, nemhogy eltörlik, hanem éppenséggel felerősítik az osztálykülönbségeket. A társadalomban létező valós feszültségeket és konfliktusokat, a roma és a nem roma szegények közötti megosztottságra terelik át. Ezek a programok céljukkal ellentétben, társadalmi szolidaritás helyett, mítoszokat és előítéleteket erősítenek fel. Az affirmativ beavatkozás a gazdasági és társadalmi elosztás igazságtalanságát hivatott korrigálni, úgy hogy közben nem változtatja meg az osztály- és faji-hátrányokat generáló társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ezért van az, hogy a társadalom többsége, a romák bizonyított társadalmi és gazdasági kirekesztettségének ellenére is azt gondolja, hogy érdemtelenül kapják a különböző célzott támogatást. Ez a megközelítés önellentmondásos, mivel a mélystruktúrák megváltoztatása nélkül a romák megbélyegzését és további rasszizálódását eredményezi.

Ezzel szemben az igazságtalan elosztást és elismerést orvosló transzformatív (átalakító) megközelítés egy antirasszista szociáldemokrata politika alapját képezheti, amely a következő elemekből áll össze: általános jóléti programok, szegényeket tehermentesítő progresszív adórendszer, minőségi oktatáshoz, foglalkoztatáshoz, méltányos lakhatáshoz és közösségi közlekedéshez való hozzáférés biztosítása, társadalmi mobilitást segítő programok, a demokratikus döntéshozatalban való részvétel biztosítása, területi és társadalmi hátrányok együttes kezelése. Az átalakító, transzformatív beavatkozás úgy próbálja orvosolni az elosztásból fakadó igazságtalanságokat, hogy közben előmozdítja a szolidaritást és a kölcsönösségen alapuló támogatást.

Mindkét beavatkozás, a megerősítő (affirmativ) és az átalakító (transzformatív) megközelítés is az elismerés univerzális alapértékét tartja mérvadónak: minden ember egyenlő. De a kétféle megközelítés nagyon különböző rejtett és nyílt társadalmi dinamikát indít el. A romák integrációját célzó megerősítő (affirmativ) beavatkozás, a célokkal ellentétben a hátrányos helyzetű romák megbélyegzéséhez vezetett. Ezzel szemben az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg úgy, hogy osztályellentétek helyett szolidaritást és együttműködést indukál, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit. Nyilván ez sokkal összetettebb megközelítés, azonban elengedhetetlen az egymásért felelősséget vállaló, szolidáris, együttműködésen alapuló, a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés minden formáját elutasító, antirasszista szociáldemokrata politika megteremtéséhez.

Szerző
2017.08.12 09:50

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00

Hosszú expozíció

Publikálás dátuma
2018.07.15 18:00
Fényképész szakmunkástanulók a műteremben (Képünk illusztráció)
Fotó: /
„A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat.”
Szilvuplé zsönöpá tuzsur kroasszán monami – szóltam franciás könnyedséggel Zizihez, kedvenc padtársamhoz. Ő hasonló eleganciával válaszolt. Ekkor ért oda K. tanár úr, a szakrajz tanár. Egyre vörösödő fejjel zúdította ránk haragját valami számunkra érthetetlen balkáni, vagy ázsiai nyelven, amelyben feltűnően sok volt az "e" hang. Zizivel meglepetten néztünk rá és némi lenéző hangsúllyal jegyeztük meg: "Ruzsönoár fetvozsö!" K. tanár úr félreérthetetlen mozdulatokkal a tanterem ajtaja felé mutogatott. Zizivel felcihelődtünk a padból és kiballagtunk a folyosóra.   Na végre, már majdnem elaludtam! – sóhajtottam fel már az egzotikus nyelven. Megegyeztünk abban, a szakrajz tök fölösleges a fotózáshoz és a büdös életben nem lesz rá szükségünk, ráadásul K. tanár úr dögunalmasan ad elő. A fotóssuli a legendás "nyóckerben" volt a Práter utcában. Itt néha összefutottam Gyuri bátyám volt gimis osztálytársával, A. Tibivel. Ő az utcában működő koporsókészítő kisipari szövetkezetben forrasztotta az ezüstös színű fémládákat. Elmondta, hogy néha reklamálnak, igaz, nem az elhunytak, hanem a rokonaik, ha a hibás forrasztás miatt a temetésen szagok és folyadékok szivárognak a koporsóból. Tibi egyszer a forrasztópákával megégette a kisujját és azt hitte, amputálni kell. Készített neki egy miniatűr koporsót, de végül szerencsére mégsem kellett megválnia e testrészétől. Megkönnyebbült, és apjának ajándékozta a kis műtárgyat. Hajnalonta, suliba menet mindig benéztem hozzá és örömmel nyugtáztam, hogy egyik kisipari termék sem nekem készült. A kora reggeli hűvöst is feledve, vidáman léptem be a rettenthetetlen cerberus, Mária néni őrizte kapun, hogy a többiekkel elszívjak egy staubot a gyakorlati órák előtt.   A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat. Szerintünk a tápláló, folyékony kenyér megfelelő kondícióban tartott minket.   Egészen jó kis csapattá váltunk, pedig sok helyről érkeztünk. Néhányan az MTI-től, mások a Főfotótól, de osztálytársam volt a nemzetközi hírű váci Forte gyár egyik vezetőjének fia is, aki a bemutatkozáskor erőteljesen kikérte magának, hogy bármi köze lenne a korszak bársonyos hangú táncdal-énekeséhez. De velünk járt egy ideig egy srác, aki flegma beletörődéssel így mutatkozott be, "anyám, docens, apám docens". Legendás párbeszéd zajlott osztályfőnökünk, Hefelle tanár úr és Szuszu barátunk között. Hefelle K. tanár úr szöges ellentéte volt. Színes egyéniségével és öltözködésével örökös beszédtémát adott elsősorban a lányoknak.    A tanár úr mindenkit megkérdezett, hol érettségizett. Az életvidám és a kor tanerőihez képest liberális és közkedvelt Hefelle tanár úr és a mackós külsejű, de aranyszívű hatvani születésű Szuszu barátunknak is feltette az obligát kérdést és Szuszu készségesen válaszolt: "Hatvanban!". Mire Hefelle tanár úr némi ingerültséggel rászólt: "Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem hogy hol?"   Az első évben az iskola szuterén helyiségeiben, tanműhelyében, laborjában és retusasztalainál sajátítottuk el a való életben többnyire hasznavehetetlen tudást.  J. Erzsi és B. Annamária voltak a gyakorlati oktatók. Erzsi szigorúbb, de alapjában véve jó fej volt. Annamária könnyen piruló, szégyenlős teremtésnek bizonyult, amivel persze visszaéltünk. Zizi belgiumi rokonlátogatóból hozott akkor népszerű marhaságokat, műanyag taknyot, egy kis kupac műszart, amit Annamária székére csempészett, majd a műtaknyot az orrába dugva sajnálkozott a "kis baleseten". Annamária azt sem tudta, hogy elsüllyedjen szégyenében, vagy dühöngjön, de végül ha pirulva is, de velünk nevetett.   R. Andris később érkezett az osztályba. A mai napig emlegetjük, hogy 48 órán keresztül úgy tudott folyamatosan vicceket mesélni, hogy egyetlen egyszer sem ismételt. De máig emlegetjük Zizi mártíromságát. Az egyik óraközi szünetben Sziszi uzsonnája eltűnt. Mikor feltette a kérdést, hogy ki ette meg, szegény Zizi felröhögött, amit Sziszi beismerésnek vélt és egy férfinak is becsületére váló tolópofonnal vett elégtételt, ugyanis a gimiben evezett. Szerencsére Zizi egyetlen fogát sem veszítette el és hallássérült sem lett. És persze a házibulik R. Andriséknál, a Szent István körúti lakásban, ahol három tojással mutatta be artista trükkjét. Vagy Sz. Pistiéknél a Thököly úti házban, ahol híres zenész és fotóriporter is megfordult olykor. És akkor még nem beszéltem a Rómain vagy a Csillaghegyi strandon eltöltött csodás nyár eleji napokról Zizivel, Ancival, Mariskával, amikor buzgón készültünk a szakmunkás vizsgára.   Majd vége lett a kétéves kalandnak. Szétszóródtunk, voltak akik Nyugat-Németországig, Olaszországig mentek. Talán ha fél tucatnyian maradtunk a pályán. Igaz, 35 éve pályaelhagyó lettem magam is. Néhányan évente egyszer-kétszer összejövünk, többnyire Olivérnél, és századszor is röhögünk Zizi történetein, és ezredszer is felidézzük a szép napokat. Csak akkor száll el a jókedv, amikor azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. És ez a névsor egyre hosszabb.  
2018.07.15 18:00
Frissítve: 2018.07.15 18:00