Új Egyenlőség-jel - Multiellenesség?!

Szél Bernadett, az LMP társelnöke kiperelte az Orbán-kormánytól a multikkal kötött elhíresült „stratégiai megállapodások” tartalmát. Ebből kiderül, hogy a retorikájában szabadságharcos, multiellenes kormány a valóságban óriási összegekkel tömi a hazai kis és középvállalatok helyett a külföldi nagycégek zsebeit.

Raskó György egykori mezőgazdasági államtitkár, földprivatizátor nagybirtokos, a Momentum párt pénzügyi támogatója mérges nyilvános Facebook bejegyzésben támadt neki az LMP-nek: szerinte a zöldek „zagyva”, „demagóg”, „multiellenes”, „piacellenes”, sőt, „maoista”!

A Momentum mecénása érdekes ponton ér tehát össze a Fidesszel. A magyar állam ugyanis az uniós átlag dupláját költi multik támogatására, nálunk többet csak a lettek költöttek. (És ebben még nincsenek benne az adókedvezmények, melyek miatt nálunk a nagy multik alig fizetnek társasági adót.)

Raskó szerint „kapitalisták nélkül nincs kapitalizmus”, állami támogatások nélkül a multik nem Magyarországra jönnének, illetve nem maradnának itt. Igaz, hogy a posztját követő vitában később kérdésemre Raskó ennek ellentétét is bizonygatta, azaz hogy tanácsadói tapasztalata szerint nem döntő a multik telepítési döntéseiben az állami támogatás… Tételezzük fel, hogy első álláspontjában van igaza: a multik zsarolják a magyar államot. Erre természetesen még lehet mondani, hogy sajnos ez a helyzet, függőségben vagyunk, a multik nélkül nem működne a magyar gazdaság. Ez egy legitim álláspont, és valószínűleg részben igaz is. De ezzel az ember beismeri, hogy nem az LMP a piacellenes, hanem a multik, akik kizsarolják az egymással megversenyeztetett magyar, szlovák, cseh, stb. adófizetőktől , hogy azok adóikkal támogassák ezen nemzetközi cégek profitját. Nem az LMP a demagóg és a piacellenes tehát, hanem az a kritikátlan multi pártiság, amely nem őszinte függésünkkel kapcsolatosan. És lássuk be, Greskovits Bélának, a Közép-Európai Egyetem professzorának igaza van, amikor azt mondja: három évtized multi központúkapitalizmus modellje nem vezetett sikerre, felzárkózásra. Ennél sokkal több kell. Ez még mind nem multi ellenesség, csupán őszinte, kiegyensúlyozott kritikai érzék. Ha a „maoizmus” vádja Raskónál az ideológiai elfogultságot jelenti, akkor azt kell mondjuk, hogy ideológiai elfogultság nem őszintén beszélni a függéstől.

Az LMP igazából csak átláthatóságot követel: milyen számításokra alapozva éri meg a magyar államnak a multikat támogatni? Hol a támogatások utánkövetése? Nem lehet, hogy - ahogy Mellár Tamás is felvetette – jobb helye is lenne ennek a pénznek? Ahogy a GKI Gazdaságkutató Zrt. felveti, ezekből a pénzekből orvosolni lehetne a magyar kis és középvállalatokat sújtó munkaerőhiányt. A hazai vállalatok helyzete ugyanis rendkívül gyenge. Ahogy Szepesi Balázs, a Hétfa Kutatóintézet vezetője felhívja a figyelmet: a multikra fókuszáló több évtizedes gazdaságpolitika eredményeképpen a magyar (és általában a visegrádi) országok kis és középvállalkozóinak termelékenysége harmada csupán az ezen országokban termelő multikénak. Miért van ez így? Raskó válasza, mely szerint azért, mert nincsenek versenyképes, exportképes termékeik, nem ok, hanem maga a probléma. Miért ilyenek a kkv-k? Azt ugye csak nem gondoljuk, hogy a magyar vállalkozók „genetikailag alkalmatlanok” lennének? Akkor milyen állami motiválós és támogató eszközök hiányoznak? És miért nem erről szól harminc éve a magyar gazdaságpolitika? És miből lehet ezeket megfinanszírozni? Talán éppen a multiknak juttatott kétséges hatékonyságú támogatásokból? A szakképzett munkaerő képzéséhez szükséges oktatási rendszer hazai finanszírozásából 2014-ben például nagyságrendileg pont a GDP-nek az az 1,63%-a hiányzott, amit a magyar kormány a multik direkt támogatására eltapsolt…

2017.08.18 08:04

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59