Újra kell építeni a magyar államot

Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.

A fenti sorokat a hagyomány szerint Szent István írta több mint ezer évvel ezelőtt Intelmek című művében fiának, Imre hercegnek. Az államalapító király szavait megfogadhatná a mai magyar államot vezető jobboldal is, hiszen semmi sem áll közelebb hozzájuk, mint a gyűlölet politikája, és semmi sem áll távolabb tőlük, mint az alázat.

Európai Unió, szegények, másképp gondolkodók, hajléktalanok, bántalmazott nők, munkanélküliek, menekültek, tanárok – ők mind a Fidesz-kormány ellenségei, akikkel szemben a jobboldal örökös háborújában bármilyen eszköz megengedett. Az alázatról pedig talán elég csak annyit idézni tőlük, hogy „akinek semmije nincs, az annyit is ér.”

Szent István egy európai, keresztény és magyar államot képzelt el ezer éve. Ebből a Fidesz mára megtagadta az európai és keresztény értékeket, mára csak a magyarság hangoztatása maradt nekik. A keresztény ember ugyanis alapvetően szolidáris. Az európai pedig nem a kelet új diktátorai körében, hanem a nyugati – minden egyéb híreszteléssel szemben: ma is erős és prosperáló – demokráciákban keres szövetségeseket. Augusztus huszadika, az államalapítás ünnepe ma Magyarországon a visszafelé fordulás „ünnepe” is lehetne. A magyar politikát az elmúlt hét évben az határozta meg, hogyan próbál minden eszközzel hatalmon maradni a gyűlölködés és gőg kultúrája.

Az MSZP ennek fog véget vetni 2018-ban. Mi egy olyan országot szeretnénk, ahol nemcsak a családi ebédlőasztalnál tud egymás mellett ülni a baloldali és jobboldali ember, de közösek a nemzeti ünnepeink is: nem retusálják ki a baloldali Nagy Imrét 1956-ból, nem felejtik el a szabadság és szolidaritás értékeit március 15-én, és nem a múltba révedést, hanem a megújulást ünnepelhetjük augusztus 20-án.

De ennél fontosabb dolgunk is van: egy olyan országot csinálni, amely nem sokmillió szolga és néhány tucat nagyúr hazája, hanem egyenlő embereké. Ma négymillió magyar él a létminimum alatt, és a számuk egyre nő. A gazdagok kormánya velük nem törődik, sőt mindent megtesz azért, hogy ne léphessenek feljebb. Egy baloldali kormány alatt ezzel szemben nemcsak az ügyvédek és bankárok gyerekeiből lehetnek jogászok és közgazdászok, hanem mindenkiből, aki elég tehetséges és kitartó. Nem az számít, honnan jöttél, hanem az, hogy hová tartasz. Olyan államra van szükség, amiben a kisember sem érzi magát kiszolgáltatottnak; ami segít büntetés helyett, és minden embert egyelőként kezel, függetlenül attól, hogy van-e focicsapata, szállodája, kormányközeli barátja, vagy nincs.

Hét éve elvesztettük a közös céljainkat. Mindig valaki ellen harcolunk ahelyett, hogy el akarnánk érni dolgokat: csúcsminőségű iskolát, működő egészségügyet és gyógyulást, a szegénység és munkanélküliség leküzdését. Ezer éve az ország megalapításáról kellett dönteniük a magyaroknak. 2018-ban pedig arról döntünk majd, hogy az oligarchákat hizlaljuk-e tovább az adónkból, vagy esélyt adunk azoknak a millióknak, akiket a jobboldal szegénységben akar tartani.

2018-ban nem új államalapításra, hanem az állam újraépítésére van szükség az újra felfedezett közös célok mentén.

2017.08.19 08:03

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19