Ütőképes válogatott - Hálás szurkolók

A Portugáliától elszenvedett 1-0-ás hazai vereség után a matematikai esélye is elszállt a magyar labdarúgó-válogatottnak a részvételre a 2018-as oroszországi világbajnokságon.

Általában kedvező kritikát kapott a magyar labdarúgó-válogatott a portugáloktól elszenvedett 0-1 után, s ezen két okból sem lehet csodálkozni: 1. az eredmény egyáltalán nem olyan megsemmisítő, mint az andorrai 0-1; 2. a 2010-es évek Magyarországán a vereséget is ünnepelni illik. Emlékszem egy ifjú újságíró lesújtó tekintetére, miután a Magyarország–Svájc vb-selejtezőt (2-3) követő pillanatokban megkérdeztem a pályatárstól: vajon miért énekli a Himnuszt – a kapu mögötti táborral együtt – a magyar csapat, amikor kikapott? (A történet felidézéséhez nem kell különösebben jó memória. Akkor írtam utolsó futballtudósításomat a Népszabadságnak; másnap brutálisan „felfüggesztették” a lapot.)

Bár a győzelem fölötti ováció minden kétséget kizáróan indokoltabb és magával ragadóbb, a vereség ünneplésének is megvan a maga előnye. Elvégre az utóbbi dekádokban a bukások voltak túlnyomó többségben – a vb-selejtezőkön például több mint harminc éve tart a kudarcsorozat –, és, mint tudjuk, fő a jókedv... A dáridóhangulaton az se rontson, hogy újabban állami százmilliárdok ömlenek a hazai futballba, ám a helyzet épp olyan, ha nem rosszabb, akár a – kizárólag pénzügyileg – hét bő esztendő előtt. A válogatott úgy áll a kvalifikációs csoport harmadik helyén, hogy tizennégy pont hátrányban van a svájciakkal szemben, és tizenegy ponttal marad el a portugáloktól. A tabella hűen tükrözi azt az irdatlan távolságot, amely a minden dohány ellenére oly szegényes hazai labdarúgást a nemzetközi futballtól elválasztja.

A nemzeti együttesnek pillanatnyilag tíz pontja van, és honfitársainknak még a legutóbbi három vb-selejtezőszéria mit sem érő teljesítményét is nehéz, illetve lehetetlen reprodukálniuk, mert a 2006-os, a 2010-es és a 2014-es világbajnokság kvalifikációs szakaszában 14, 16, illetve 17 pontot szereztek. Most még a tizennégy ponthoz is az kellene, hogy legközelebb – október 7-én – Bázelben ne veszítsen a csapat a mind ez idáig százszázalékos svájciak ellen. S persze az után a feröeriektől sem szabad kikapni, noha a diadal korántsem magától értetődő, gondoljunk csak a 2015 őszi 2-1-es meccsre, amelynek során 1-1-nél a kedves „szomszéd”, Schörgenhofer osztrák játékvezető megkímélte a magyar csapatot a büntetőtől, noha Guzmics a tizenhatoson belül elbuktatta Bartalsstovut.

Minálunk akkor jóval kevésbé emlegették a bíráskodást, mint ezúttal, amikor a Pepét könyökkel orrba vágó Priskint kiállította a sípos sporttárs. Csak remélni lehet, hogy Makkelie ítélete nyomán nem támad újabb diplomáciai bonyodalom Hollandiával – négy éve a roppant barátságtalan amszterdami 1-8 után sem vizionált kibékíthetetlen ellentétet a magyar külügy –, jóllehet a játékvezető hallatlanul gyanús, mert nemhogy holland, de a karibi Curacaóról származik. Amúgy a vasárnap esti piros lapot hazánk labdarúgóköreiben hajlamosak úgy aposztrofálni, mint valami sorscsapást. Pedig csak csapás volt, amelyre senki nem kényszerítette a válogatottban két éve gólképtelen, mégis messzemenően ütőképes csatárt.

A lényeg: lehet megint az NB I-re koncentrálni, ahogyan azt az utóbbi évtizedek Magyarországán – jobb híján – mondani szokták. A nemzetközi kupák nyári prológjában – szokás szerint – jobban ellátták a magyarok baját, mint Priskin Pepéét, a válogatott pedig már matematikailag is elköszönt a jövő évi vb-től. Háromszoros hurrá helyett megemlítem: 1985-ben 75 ezer ember tüntetett a Népstadionban, amiért a világbajnokságra már kijutó, a selejtezőkön addig százszázalékos magyar válogatott merészelt 1-0-ra kikapni Hollandia Rijkaarddal, Ronald Koemannal, Van Bastennel, Tahamatával felvonuló legjobbjaitól.

Mi tagadás, bolond idők voltak.