A sajtóért szól a harang

Hemingway regényének a címét egy John Donne idézet inspirálta: „Akiért a harang szól". Ma Törökországban a harangok, első pillantásra úgy tűnik, az újságírásért szólnak. Több mint 170 újságíró van rács mögött, ezzel országom az újságírók legnagyobb börtönévé vált a világon: a letartóztatott, fogvatartott újságírók fele török.

Miután 2016. október 31-én a korareggeli órákban a török rendőrség vizsgálatot indított a Cumhuriyet vezetői és újságírói ellen, apám, Murat Sabuncu is kényszerűen csatlakozott más török újságírókhoz a börtönben. Ő a Cumhuriyet főszerkesztője, amely egyike a néhány megmaradt kritikus és független hangnak a török médiában. Öt hónap börtön után őt és újságbéli kollégáit azzal vádolták meg, hogy kapcsolatot tartanak különböző terrorista csoportokkal. Bár az ügy szinte teljesen a hírszolgáltatásra és szociális médiára fókuszál, 7 és fél évtől 43 évig terjedő börtönbüntetésre számíthatnak.

Egy isztambuli bíróság júniusban elrendelte a Cumhuriyet hét dolgozójának szabadon bocsájtását, kilenc hónap előzetes letartóztatás és számos kihallgatás után. Azonban apám és négy másik ember az újságtól még mindig börtönben van. A tárgyalás szeptember 11-én folytatódott a Silivri börtönben, amely Isztambul külvárosában van. Bevallom, nincs kétségem a tárgyalás kimeneteléről, minthogy apám letartóztatása a politikai büntetés egy formája, és ezért az egyetlen válasz a vádakra az lehet: „Szabadságot a sajtónak!". Mindazonáltal szeretett országom reputációja érdekében remélem, hogy köztársaságunk legrégibb lapja stábjának szabadon bocsájtása igazságszolgáltatásunk első lépése lesz azért, hogy visszaszerezze a függetlenségbe és pártatlanságba vetett bizalmat. Bárcsak a Silivri börtön megszűnne a Cumhuriyet második központja és a második otthonunk lenni.

Amikor hétről-hétre meglátogatjuk apánkat a Silivriben, egy egész hetet próbálunk egy órába sűríteni. Beszélgetünk családról, életről, szerelemről és könyvekről. Minden alkalommal feltűnik, hogy a hosszú fogság nem törte meg a bátorságát, életörömét, az újságírás iránti lelkesedését és az emberiség iránti szeretetét. Gyakran említi, hogy az ablak melletti priccséről minden éjjel az eget szemléli, miközben ideje nagy részét annak szenteli, hogy egy demokratikus és plurális Törökországról álmodjon. Újból és újból elmondja, hogy mindvégig tudatában volt annak: a másként gondolkodó újságírók a munkanélküliséget, a bebörtönzést, sőt az életük elvesztését kockáztatják. Amikor találkozunk, mindig megígéri, hogy azon a napon, amikor visszakapják a szabadságukat, együtt fognak harcolni az egész világ újságírásának ügyéért, olyan újságírókért is, akiket nem is ismernek, és valószínűleg soha nem is fognak.

Sem apám, sem a többiek a Cumhuriyettől nem az egyetlenek Törökországban, akiket megsértenek jogaikban. Azok a támadások, amelyek az újságírókat érik, minden lakost megfosztanak a szabad információszerzéstől, amely nélkül nem lehet jó és értelmes döntéseket hozni. Olyan megbízható újságok nélkül, mint amilyen a Cumhuriyet, honnan tudnánk arról, mik történnek a szükségállapot idején? Honnan tudnánk arról az elnöki választási szisztémáról, amely az április 16-i választások után jött létre, és felülírta a hatalmi ágak megosztását? Honnan tudnánk a szabadságjogok korlátozásáról, amely súlyosbítja a török polgárok helyzetét? Ha nem volna Cumhuriyet, hol olvashatnánk a börtönben ülő parlamenti képviselőkről, az elbocsájtott egyetemi professzorokról, és honnan ismerhetnénk a két fiatalember, Nuriye Gülmen és Semih Özakca történetét, akik hat hónapig folytattak éhségsztrájkot, mert elbocsájtották őket a közszolgálatból?

Tudom, hogy nem Törökország az egyetlen Európában vagy a világon, ahol ilyen jelenetek játszódnak le. Törökországra gyakran úgy utalnak, mint az „illiberális demokráciának" nevezett jelenség egyik legszembeszökőbb példájára. Ennek a viszonylag új jelenségnek a legfigyelemreméltóbb jellemzői közé tartozik a vezető, akinek a kezében koncentrálódik a hatalom, a hagyományos média kontrollálása, a többségi elv hangsúlyozása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása és a civil társadalom korlátozása. Ezek mind ellentétesek a pluralizmus értékeivel, amelyek a liberális demokrácia alapkövetelményei.

Mindig boldog voltam, amikor közös történelmünk és kultúráink hasonlósága révén Magyarország és Törökország nevét egy mondatban láttam leírva, de be kell vallanom, hogy nem örülök, amikor országaink nevét „Európa illiberális demokráciáiként" Oroszországéval együtt látom szerepelni. Tudom, hogy sok olyan mondat van, amelyben ha felcseréljük országaink nevét, azok tovább is megállják a helyüket. Szomorúan figyeltem a Népszabadság megszüntetését és azt a törvényt, amely az elismert CEU-t vette célba.

Csak ismételni tudom, amit John Donne mondott: „Senki sem különálló sziget: minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa kevesebb lesz éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátod házát, vagy a te magadét. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól". Mindannyiunkért szól a harang, törökökért, magyarokért, mindenkiért, aki törődik a demokráciával és a polgárok jogaival. Örülnénk, ha minél többeket látnánk szolidaritásukat kifejezni a Cumhuriyet tárgyalásán, és ígérjük, mi is kiállunk mindenki mellett, aki hív minket.

Szerző
2017.09.13 08:02

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban
2018.07.19 09:57
Frissítve: 2018.07.19 09:57

Kutyasors

Oroszországban még nem volt külföldi vendégsereg a stadionok környékén, március lehetett, koratavasz, talán még hó is fehérlett a fagyos utakon, de már a brit Guardian, a Washington Post, a párizsi Libération, sőt a Moscow Times is azt írta, hogy a hajnali pirkadatban rejtélyes kommandók pásztázzák a meccsekre kiszemelt pályák környékét. Kóbor kutyákra, bolyongó macskákra vadásztak. Ezrével hajszolták a szerencsétlen állatokat, és vagy elvitték őket valami rejtekhelyekre, vagy ha nem volt elég idő az összeterelésükre, a helyszínen pusztították el őket.
Városonként változott a kép. A Guardian szerint Kalinyingrádban, Nyizsnij Novgorodban főként a frekventáltabb tájakon gyűltek az áldozatok, hogy mire érkezik a látogató vendégsereg, ne lehessen része a legcsekélyebb kellemetlen látványban se. A kósza hírek eljutottak a FIFA illetékes szerveihez is, és a Washington Post szerint a VB szervező bizottsága kapcsolatba lépett a meggyanúsított városok vezetőivel, nyilatkozatot várt tőlük arról, hogy garantálják, „semmiféle gyötrelem nem érheti az állatokat”. Franciaországban Belfortból, Pontarlier-ből és más városokból több civil szervezet küldöttségeket menesztett a hírbe hozott orosz tájakra, hogy meggyőződhessék, ez a fajta „eutanázia” rémhír csupán, a valóságban nem létezik. A szorongásra az adott okot, hogy Szocsiban 2014-ben kiderült, az olimpiai versengések előtt egy Basya nevű szervezet minősíthetetlen módszereket alkalmazott a kóbor állatok eltüntetésére.
A világbajnokság után a szinte hihetetlen vádak újult erővel bukkantak föl ismét a tudósítások között. Akadt persze kételkedő hang is, mondván, megtörténik gyakran, hogy rosszindulat vezeti a híresztelőket, különösen olyan időben, mint ez a jelenlegi is volt, amikor a sportrendezvényt szokatlanul sok diplomáciai esemény is kísérte. Voltak,  akik abban bíztak, elröpül az idő, jönnek majd a hivatalos körökből származó tényszerű cáfoló kommünikék, amelyek rámutatnak a cáfolhatatlan valóságra.
Akadtak ilyenek, hogyne lettek volna, csupán egyvalami volt, ami fékezte kissé jóindulatukat. Az a Moszkvából keltezett néhány kurta sor, amely nem tényeket szögezett szembe az állítottakkal, mindössze arra szorítkozott, hogy ha lett volna is bármi megdöbbentő, ha valóban lett volna, ahhoz az orosz kormányzatnak a világon semmi köze.
Rejtélyes kommandók pásztázták a pályák környékét. Kóbor kutyákra, macskákra vadásztak
2018.07.19 09:49
Frissítve: 2018.07.19 09:49