A földesúr ebédje

A legnagyobb gyerekem most kezdte a felső tagozatot: ötödikes lett és az iskolában összevonták az osztályukat egy másik osztály felével. Tekintettel arra, hogy így az osztályba több új tanuló is bekerült, a szülők egy része lecsófőző napot szervezett a közösség összehozására. A főzőnap profin volt megszervezve, megérkezésünkkor már várt a fa és a bográcshely, illetve az alapanyag is (persze mindenki kifizette a maga részét). Jó volt a hangulat, azt is előre megbeszéltük, hogy melyik bográcsba mehet csípős, és melyik marad gyerek-kompatibilis.

Az első furcsaság az volt, hogy a helyszínen megjelent a polgármester, majd kisvártatva nyugdíjasok kezdték körbeállva kérdezgetni, hogy melyik bográcsban milyen lecsó fő. Én biztosítottam őket, hogy a miénkben székely, és egy fél medvét is belevágtam. Majd az egyik nyugdíjas megjegyezte, hogy ő az első kerületi újságból értesült a bográcsozásról, ahol lecsófőző családi napot hirdettek a helyi sportközpontba. Na, ekkor esett le, hogy miért járt arra a polgármester, és miért fényképezett bőszen a főzés kellős közepén, és miért jöttek a szülők által szervezett rendezvényre a nyugdíjasok. De hát lecsó volt bőven, jutott is, maradt is.

Ami ezután történt, annak azonban még mindig a hatása alatt vagyok.

Már mindegyik bográcsot levettük a tűzről, és már mindenki evett, amikor egyszer csak megjelent egy hetvenes éveiben járó bácsi, aki nagyon szegénynek, de makulátlanul tisztának látszott. Előhúzta a régimódi alumínium ételhordóját, és megkérdezte, hogy kaphat-e a lecsóból. Az egyik szervező elküldte a polgármesteri asztalhoz, mert úgy tudta, hogy ott is van lecsós bogrács és az lehet a "közcélú". A bácsi kisvártatva visszajött, hogy őt a polgármesteri asztaltól visszaküldték azzal, hogy ha itt adunk, akkor kaphat. Teleszedtük neki az egyik ételhordó edényt, de átfutott az agyamon, hogy ez talán nem lesz elég a következő hétre, ezért kértem még egy edényt, hogy a mi bográcsunkban főtt lecsóból is szedjek neki. Teleszedtem azt is, majd odaadtam a bácsinak, jó étvágyat kívánva.

Amikor visszafordultam, éles szóváltás ütötte meg a fülemet. Felnéztem és láttam, hogy az egyik szervező rokona, aki történetesen a kerületi alpolgármester, üvölt a bácsival: "Teszed vissza te éhenkórász, hát mit képzelsz?!"

Mondtam neki, hogy ezt én adtam az úrnak, vigye el nyugodtan, hozzátéve, hogy ahol a polgármesternek jut, ott jutni fog ennek az embernek is. De még mindig nem volt elég, odavágta az idős férfinak: "Akkor jegyezd meg, ennek az úrnak a vendége voltál, és meg ne lássalak itt legközelebb!"

Alpolgármester el, bácsi is sírva el.

Nem sokkal ezután, amikor már a gyermekeimre vártam, hogy távozhassunk, megkeresett az alpolgármester felesége, és azt magyarázta, hogy itt én vagyok a vendég, ezért viselkedjek. Persze megpróbáltam elmagyarázni, hogy akár vendég vagyok, akár nem - bár kifizettük a ránk eső részt és a főzésből is kivettük a részünket -, nem vagyok köteles eltűrni, hogy a szemem láttára bárkit is így megalázzanak, ráadásul mi nem egy ócska kampányrendezvényre, hanem osztálybulira fizettünk be. Majd később még egyszer megtalált, hogy béküljünk ki, nyilvánvalóan érezve a dolog súlyát. Elmondtam neki azt is, hogy nem lehet megalázni valakit azért, mert szegény, nem lehet valakinek megtiltani a belépést valahová, mert szegény, és nem lehet valakit leéhenkórászozni, csak mert szegény. És értse meg, hogy ez a két edénnyi lecsó ennek az embernek akár egy heti élelme is lehet!

Nem értette meg. Én pedig ezek után összeszedtem a gyerekeket, akik felnőtteket meghazudtoló érettséggel értették meg a távozásunk okát. Határtalanul büszke vagyok rájuk, nem úgy, mint a híresen konzervatív kerület elöljárójára, aki remélem, a szentmisén legalább meggyónja az embertelenségét.

Szerző
2017.09.14 08:01

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18