A hatodik az új tizedik?

Tizenhét évig laktam panellakásban, a kőbányai Újhegyi lakótelepen – szerettem ott élni. A 70-es, 80-as években még sok budapesti lakóházban a folyosón volt a vécé, az összkomfortos, praktikus elrendezésű, nagy zöldterületekkel körbevett panellakások ehhez képest szinte a luxust jelentették.

Ezek a kellemes emlékek is szóba kerültek, amikor A Városért Egyesület legutóbbi rendezvényén meghívott vendégeinkkel két év után ismét a lakótelepek, a házgyári lakások helyzetéről beszélgettünk. A fővárosban csaknem 190 ezer panellakás van, ilyenben él a budapestiek közel negyede. Mégis, ahelyett, hogy a panellakások felújítása és korszerűsítése lenne napirenden, a fideszes kormány jelenleg azon gondolkodik, hogyan bonthatná le ezeknek a lakásoknak egy részét, sokszázezer budapesti otthonát.

Volt hát miről beszélgetni Ceglédi Zoltán politikai elemzővel, Dúll Andrea környezetpszichológussal, Gyergyák János építőművésszel és Szalai Anna újságíróval, akikkel a panelházakban, lakótelepekben rejlő lehetőségeket jártuk körül. Az nagyon gyorsan kiderült, hogy a tízemeletes házak felső szintjei lebontásának gondolatával a kormány ezúttal is fordítva ül a lovon. Igaz ugyan, hogy az ideális, még könnyen befogadható lakóházak legfeljebb hat emeletesek, de ez nem jelenti azt, hogy a meglévő lakásállomány egy részét szabad lenne elbontani.

Egyetértek Ceglédi Zoltánnal: ma Magyarországon – így Budapesten is – sokaknak okoz gondot a lakhatás, ezért rengeteg új lakást kell építeni és nem azon gondolkodni, hogy meglévő lakásokat bontsanak le. Hiába jobb a híre ma egy belvárosi bérháznak, sokak számára egy panelház, illetve az annak otthont adó lakótelep intimebb környezetet, több fényt, több zöldet, könnyebben elérhető óvodákat, iskolákat, üzleteket jelent, annál is inkább, mert – ahogy Ceglédi Zoltán fogalmazott – a fairtási buzgalom, ami úrrá lett a Fideszen, a lakótelepeken kevésbé tud lecsapni.

Ne feledjük el – hívta fel a figyelmet Dúll Andrea –, hogy ezek a lakások emberek otthonai, amelyekhez érthetően kötődnek az ott élők. Még azok is, akik a nyolcadik, a kilencedik vagy a tizedik emeleten élnek; egy kutatás szerint ugyanis a legfelső emeleten élők alkotják a legösszetartóbb közösségeket, mert ők utaznak a legtovább együtt a liftben – mondta Szalai Anna.

Arra is emlékeztetett, hogy a ma meglévő panelházak felső szintjeinek lebontása 750 milliárd forintba kerülne, és az ott élők új lakásainak felépítéséről és elköltöztetéséről még nem is beszéltünk. Összehasonlításképpen: 750 milliárd forint másfél 4-es metró ára – horribilis összeg. A kormány elképzelése tehát olyan gazdasági kérdések sorát veti fel, amelyekre a megannyi megrendelt tanulmány ellenére máig nem kaptunk választ.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem kell a panelházakhoz hozzányúlni. A kétezres évek elején indult panelprogram sokak számára lehetővé tette az elmúlt évtizedekben leromlott, magas fenntartású lakások felújítását. Sok más hasznos programhoz hasonlóan 2010 után sajnos ez is lelassult, majd gyakorlatilag leállt. Pedig a szakemberek egyetértenek abban, hogy a panelházak komplex felújítására volna szükség. Kiváló példa erre Gyergyák János terve, aki a ferencvárosi József Attila lakótelep lakóházainak modern átépítésére és bővítésére tett nagyszerű javaslatot a közelmúltban.

Az építész dolga persze nehéz: nem ismeri a közösségeket, nem tud minden igényt kielégíteni, és a külső terek rendbetételére általában már nem marad forrás, pedig épp a külső környezet okozza a panelekkel kapcsolatos legtöbb ambivalens érzést. Nem véletlen, hogy bár egy panellakásban is létrehozhatók ugyanazok a modern belső terek, mint egy új építésű lakásban, a két ingatlantípus ára között mégis 30 százalékos az eltérés.

Mi a teendő? Amikor a házgyári lakások jövőjéről, fejlesztéséről beszélünk, valójában a lakhatás fejlesztéséről kell beszélnünk: Magyarországon még nem készült felmérés arról, hogy milyen tereket használnak a magyarok, milyen lenne számukra az ideális élettér – mondta Gyergyák János. Dúll Andrea szerint nemcsak azt kell kideríteni, mit nem szeretnek az emberek a panellakásokban, hanem azt is, hogy melyek ennek a lakástípusnak a vonzó, szerethető tulajdonságai. Ahogyan Szalai Anna is mondta: fontos lenne a közösségi tervezés és a mintaprojekteket is csak az ott élők teljes egyetértésével szabad megvalósítani. Látható tehát, hogy a panelházak jövőjét a szakemberek egyáltalán nem a bontásban látják.

Amikor Lázár János lázálmára gondolok, eszembe jut néhány adat, amelyek még akkor vésődtek be, amikor főpolgármester-helyettesként és országgyűlési képviselőként lakhatási kérdésekkel foglalkoztam. Magyarország négymillió lakásából 800 ezer a panel, ezekben él a magyar emberek ötöde. Azonban a négymillióból 600 ezer vályoglakás, amelyek sokkal rosszabb lakhatási körülményeket biztosítanak, mint a panelek döntő többsége. A házgyári lakásokat, több millió magyar ember otthonát nem bontani kell tehát, hanem alaposan felújítani. Én – ahogyan korábban – a jövőben is azon dolgozom majd, hogy ez meg is valósuljon.