Kunert Annamária–Veres Máté: Csökkenő szakszervezeti tagság – alacsonyabb bérek

Publikálás dátuma
2017.09.30 08:10
FOTÓK: TÓTH GERGŐ
Fotó: /

Nemrég fejlett és néhány fejlődő országban vizsgálták szakértők a szakszervezetek helyzetét. Jelentésüket tanulmányban tették közzé. Az alábbiakban ennek eredményeit ismertetjük, külön figyelmet fordítva a hazai helyzetre.

A nyolcvanas évek óta a szakszervezeti tagság folyamatosan csökken. A legfejlettebb gazdaságokban a jövedelmek felső 10 százaléka jelentősen megnőtt az alsó 90 százalék rovására. Míg egyes jövedelmi egyenlőtlenségek rövidtávon növelhetik a hatékonyságot a munka és a beruházások ösztönzésével, a legutóbbi kutatások szerint a nagy egyenlőtlenség középtávon már alacsonyabb és kevésbé fenntartható növekedéssel jár. Ráadásul az elosztás tetején a jövedelem növekvő koncentrációja csökkentheti a jólétet is, lehetővé téve a legmagasabb jövedelmeket keresők számára, hogy manipulálják a gazdasági és politikai rendszert saját maguk javára.

Csökkenő tagság

A kutatások bizonyították, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. Magyarországon a legutóbbi KSH adatok szerint ez az arány 9 százalék.

Jelenleg csupán azokban az országokban van 50 százalék felett a tagság aránya, ahol a munkanélküli segélyeket szakszervezetekhez kapcsolódó intézmények osztják el (ez az úgynevezett Ghent-rendszer). Ez jellemző Dániára, Finnországra, Svédországra, Norvégiára, valamint valamennyire Belgiumra. Magyarországon is a szakszervezeti törekvések egyike, hogy bizonyos állami feladatokat szakszervezetek vegyenek át, így ugyanis hatékonyabbá és ellenőrizhetőbbé lehetne tenni azokat. A munkaügyi ellenőrzés tipikusan ilyen feladat, még akkor is, ha a szankcionálás ugyanúgy állami kézben maradna. A Ghent-rendszer is jelentősen meggyengült azonban olyan magánbiztosítók belépése után, amelyek munkanélküli segélyt is ajánlanak csomagjaikban kötelező szakszervezeti tagság nélkül. Ennek hatására a szakszervezeti tagság a Ghent-országokban is csökken.

Stabil szervezetek

A kollektív szerződések másik kulcsszereplője a munkaadói oldal. Az ő tagságukról sokkal kevesebbet tudunk. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, hogy ezekben a tagság figyelemre méltóan képes volt megőrizni létszámát ugyanebben a periódusban. A magánszektorban a foglakoztatói szervezetek tagsági sűrűsége átlagosan 51 százalék azon huszonhat OECD-országban, ahol van elérhető adat.

Jelentős különbségek vannak azonban a már OECD tag és a csatlakozni kívánó országok között. Kelet-Közép-Európában, Dél-Koreában, Törökországban nagyon alacsony a taglétszám, Hollandiában, Svédországban, Belgiumban és Luxemburgban azonban csaknem 80 százalékos. (Ausztriában a cégek számára a tagság kötelező, ott ez 100 százalék.) Az Európán kívüli legtöbb OECD-országban a foglalkoztató szövetségek a vállalkozások érdekeit képviselik (például lobbitevékenységgel), de nem vesznek részt a kollektív szerződések kialakításában, miután a legtöbb ilyen típusú tárgyalásra a cégek szintjén kerül sor. Magyarországon nagyon kevés az egész ágazatra kiterjedő kollektív szerződés. Ezek radikális növelése általános szakszervezeti törekvés, hiszen így vállalatoktól függetlenül az adott ágazatban dolgozók munkafeltételei egységesen biztosítva lennének, valamint a munkaadók számára is megnyugtató lehet a kiegyensúlyozott munkaügyi kapcsolatok megléte.

A foglalkoztató szervezetek tagsága viszonylag stabil volt, két kivétellel: Portugáliában és Szlovéniában a munkáltatói szervezetek taglétszáma is jelentősen visszaesett az utóbbi 5-10 évben.

Kevesebb kollektív szerződés

A kollektív szerződéssel foglalkoztatottak aránya szintén jelentősen csökkent az elmúlt huszonöt évben. Az OECD-országokban a szerződések által lefedett dolgozók aránya a 2013-as adatok szerint a negyedével csökkent, 45-ről 33 százalékra. A 2008-as válság nem hozott nagy változást a trendben, a szerződéses munkavállalók aránya ugyanolyan tempóban csökken, mint a válság előtt. Ez alól csupán néhány olyan ország kivétel, amely nagyszabású változtatásokat vezetett be a munkaerőpiacon az elmúlt öt évben. A tagvesztés és a kollektív szerződések számának csökkenése szempontjából nem is a válság, hanem az 1989-es rendszerváltás volt meghatározó. Megszűnt az addigi kommunista rendszer hivatalos szakszervezeteinek monopóliuma, felbomlott a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), majd négy nagyobb konföderáció jött létre. A rendszerváltás nemcsak a szakszervezetek működésére hatott negatívan, de az életszínvonalra és a társadalmi egyenlőtlenségekre is. Sokan elvesztették állásukat és megjelent a hajléktalanság.

A szakszervezetek meggyengítése több úton is hozzájárult az egyenlőtlenség növekedéséhez. A szakszervezetek gyengülése csökkentette a munkavállalók alkupozícióját, a munkavállalók befolyását a vállalati döntésekre, ugyanakkor növelte a tőkejövedelmek arányát. A szakszervezetek gyengülése csökkentette a munkavállalók politikai hangját, és megerősítette a tőkéét, lehetővé téve számára a gazdasági és politikai rendszer jobb ellenőrzését.

A magasabb szakszervezeti szervezettség növelése segítené az egyenlőtlenség csökkentését. Ez azonban nem általános ajánlás. Ha a szakszervezetek csak néhány munkavállaló érdekeit (például a fiatalokéit) képviselnék, az magas strukturális munkanélküliséghez vezethetne. A növekvő egyenlőtlenségek csökkentése sokrétű megközelítést igényel, beleértve az adóreformot és a pénzügyi szektor deregulációjával kapcsolatos túlkapások leküzdésére irányuló politikákat is.

Miért van szükségük a dolgozóknak a szakszervezetekre?

  • a szakszervezeten keresztül erőteljesebben képviselhetik érdekeiket;
  • növelik alkuképességüket;
  • erősítik ellenálló képességüket a makrogazdasági sokkokkal szemben;
  • a szakszervezetek segítenek felkészülni őket a globalizáció, a technológiai változások, illetve elöregedés munkapiaci veszélyeire.

Feladatok

Az elmúlt időszakban a kollektív szerződések száma jelentősen csökkent a munkahelyeken. A szakszervezetek legfontosabb feladata így a kollektív szerződések számának és arányának fenntartása, illetve bővítése. Ez a csökkenő trend különösen nyugtalanító annak fényében, ahogyan a jelenlegi technológia és szervezeti átalakulások átalakítják a munkaerőpiacot. E kettő új típusú foglakoztatási módok létrejöttét okozza, újradefiniálva olyan kategóriákat, mint a „munkáltató”, a „munkavállaló” vagy a „munkahely”. E változások fontos kihívásokat jelentenek a kollektív megállapodások rendszere szempontjából, miután azok a régebbi típusú munkakapcsolatokon alapulnak. Mindennek ellenére néhány innovatív megoldás már kezd kialakulni, de még nem tudni, hogy azok mennyire lesznek képesek választ adni a modern kor munkavállalókat érintő kérdéseire.

Egyrészről komoly probléma, hogy a munkáltatók nagy része nem képes tudomásul venni a világ változásait. Sokan még mindig ragaszkodnak azokhoz az elavult, régimódi beidegződésekhez a munkavállalókkal és foglalkoztatással kapcsolatban, amelyek már rég nem állják meg a helyüket. Tipikusan ilyen az úgynevezett jelenlét-alapú munkavégzés, amikor nem az elvégzett munka számít, hanem az, hogy a munkavállaló szem előtt legyen. Pedig egy friss felmérés szerint, már az iskolás korú fiatalok is problémaként említik igényeik figyelmen kívül hagyását, ami visszahat közérzetükre, teljesítményükre. Ugyanez egy munkavállaló esetében fokozottan jelentkezik, ráadásul sokkal hatékonyabban dolgoznak azok, akik munkaidejük egy részével maguk rendelkezhetnek, saját igényeikhez igazítva feladataik elvégzését. A szakszervezeteknek is változniuk kell. A munkavállalói érdeket csak úgy lehet érdemben képviselni, ha folyamatosan alkalmazkodunk az újabb és újabb kihívásokhoz, fejlesztjük tudásunkat és megújulunk. Ez sok esetben lassabb a szükségesnél, a szakszervezetek nem tudják levetkőzni régi, elavult strukturális és bürokratikus beidegződéseiket, ragaszkodnak a jól megszokott folyamatokhoz, amelyek eredményt sok esetben már nem hoznak, de fenntartanak egy többnyire idejétmúlt rendszert.

Szerző
2017.09.30 08:10

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49