Fél év remény

Az árulózás talán nem volt bekalkulálva - az már csak a bónusz. De hogy az összes többit pontosan így képzelte a Fidesz, amikor 2011-ben megalkotta az új választási törvényt, az hétszentség. Azzal a rossz dumával, hogy "magukon spórolnak", így 386 helyett ezután csak 199 képviselő eszi az állampolgárok kenyerét (ergo: a politika fölösleges, a politikus pedig obligát parazita), egy könnyű hónap alatt ledarálták a szabad választást Magyarországon. Csak a történeti hűség kedvéért idézzük fel, kiknek köszönhetjük ezt: a törvényjavaslatot Lázár János nyújtotta be, csatlakozott hozzá Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Rogán Antal, Gulyás Gergely, Boldog István, Varga István, Szűcs Lajos, Gelencsér Attila, Balla György, Selmeczi Gabriella, valamint Vitányi István.

Lelki egészségemet szem előtt tartva nem is akarom elképzelni, elégedetten hátradőltek-e az eredmény láttán, vagy akadt köztük, aki valamelyest szégyellte magát. De már akkor tudhatták, hogy a látványos terelés (hohó! minden második széket ki lehet dobni a képviselőházi ülésteremből!) árnyékában egy olyan rendszert alkottak meg, amely tartósan hatalomban tartja a pártjukat. Ezt szolgálja a manipulációra pompásan alkalmas ajánlásgyűjtés, a kamupártok felvirágoztatására kitalált szisztéma, de legfőképp a lényeg: az egyfordulós választás bevezetése.

Ha egy országban egy tekintélyelvű, az egyszemélyi hatalom köré hizlalt párt áll szemben egy polarizált ellenzékkel, akkor az utóbbinak csak úgy van esélye hatalomra jutni, ha tisztázza a belső erőviszonyokat, majd józan szövetségeket köt. Ki tudná ezt jobban, mint Orbán Viktor, aki egy egészen hasonló helyzetben - csak ott MSZP-nek hívták a monolit tömböt és Horn Gyulának a megkérdőjelezhetetlen vezetőt - tudott fordítani. Csupán másodikként futott be a célba 1998-ban, de ott állt a készséges Torgyán József, aki a második fordulóra visszaléptette a Kisgazdapárt 69 jelöltjét, és így győzelemhez segítette a Fideszt.

Az egyetlen fordulóból a sok kis pártra töredezett, egyébként azonos - demokratikus - eszmei alapon álló ellenzék csak rosszul jöhet ki. Egyszerűen nem tudnak jó megoldást választani. Ha szövetkeznek, elveszítik egyéni arcukat, s bár a programjukat érvényesíthetik a közös választási pontok megalkotásakor, erre - lássuk be - a vájtfülű mintaszavazón kívül senki sem figyel; egy esetleges vereség után viszont kezdhetik elölről az önálló imázs felépítését. Ha nem fognak össze, kockára tesznek mindent: a választói buzgalmat, a bázisuk bizalmát és nem utolsó sorban az ország jövőjét.

Ha nem gyártunk összeesküvés-elméleteket, ellenben hiszünk a méréseknek, akkor azt látjuk, hogy ma már a kétségbeesett választón kívül nincs "természetes vezetője" a demokratikus ellenzéknek. Van hat-nyolc komolyan vehető formáció és körülbelül fél év. Ebből kell kihozni a lehető legtöbbet. Meglehet, naiv és nosztalgikus gondolat, de 1989-ben ugyanilyen helyzetből indult minden. Akkor Ellenzéki Kerekasztalnak hívták a szerveződést és nyilvánosságnak a kontrollt. Most sem látszik jobb út a továbblépésre.

2017.10.04 08:07

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59