Kezdd újra, László!

Botka László lemondása erkölcsileg teljesen érthető. Akit csata közben hátulról lőnek, az joggal mond le a vezérségről. De politikailag totális katasztrófa a magyar baloldal számára. És az előbbi hasonlattal élve a jó hadvezér ilyen esetben nem adja fel, hanem határozott kézzel megtisztítja a hátországát.

Tudom, nagyon sok baloldali érzelmű ember egyetért velem, amikor azt javasolom Botka Lászlónak, hogy másítsa meg elhatározását. Maradjon az MSZP miniszterelnök jelöltje, és vezetésével a párt induljon el egy tisztességes baloldali programmal a választásokon. Egyedül, sunyi alkuk nélkül, egyenes gerinccel. Egy ilyen tisztességes kiállás sokkal több szavazót vonzana, mint más pártoknál való kuncsorgás, listákon, egyéni helyeken való marakodás, szánalmas kutyavásár. Ha vezetésével a Magyar Szocialista Párt lefedné a baloldali, a Demokrata Koalíció pedig a balliberális tábort, akkor – közös egyéni jelöltekkel - még esély lehetne a választások megfordítására. Ha viszont a karakteres vezetés nélkül maradt szocialisták néhány mandátumért feladják a párt önállóságát, programját, baloldali karakterét, akkor maguk lökik oda Orbán Viktornak a kétharmados többséget az új parlamentben. És a Jobbiknak az egyetlen, kormányváltásra képes párt szerepét.

Ez túl nagy ár Botka László amúgy jogos sértődéséért. Most még érvényes az MSZP 95 százalékos kongresszusi döntése a támogatására. Minden lehetősége megvan tisztességes, tehetséges egyéni jelöltek kiválasztására. Ő állíthatja össze az országos listát, egyszer és mindenkorra megtisztítva a pártot a beépített árulóktól. Az önálló indulás lehetőséget teremt arra, hogy az MSZP miniszterelnök jelöltjeként másokkal való alkudozás helyett a párt programjáról beszéljen. Arról, hogy egy ütős szociáldemokrata program jegyében élhetőbb ország lehetnénk, mint a jobboldali, vagy a neoliberális dogmák rabságában.

Az MSZP az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt utódpártja. Nincs olyan európai ország, amelyben ne működne szocialista-szociáldemokrata párt, ez ugyanúgy hozzátartozik európaiságunkhoz, mint a fizetett szabadság és a szociális biztonság. (Mely utóbbiakat éppen a baloldal harcolta ki.) Ha Botka László visszavonja lemondását és erős kézzel vezeti az MSZP-t, akkor a párt a 2018-as választások eredményétől függetlenül megmarad Magyarország egyik vezető pártjának. Ha nem, akkor csak a bukás, a széthullás fokozatai lehetnek enyhébbek, vagy súlyosabbak. Ma az ő kezében van e történelmi párt sorsa.

Coriolanus a római történelem egyik legrokonszenvesebb hőse. Amikor az őt eláruló, meghurcoló Róma nagy bajba került, akkor sértettségén felül emelkedve visszatért és harcba szállt az övéiért. Ezt parancsolta a tisztessége és a saját édesanyja. Botka László sok tekintetben a szocialista párt „gyermeke”. Ha most felül tud emelkedni coriolanusi sértettségén, akkor az MSZP és a magyar baloldal megmentőjévé válhat.

Kezdd újra, László!

2017.10.04 08:01

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59