Új Egyenlőség-jel - Ki nyer ma Európában?

Történelmi győzelmet arattak a portugál szocialisták a múlt héten, a helyi választásokon minden második portugál városban, összesen 158 településen a baloldal győzött - ez az a hír, mely el sem jutott a magyar médiába, hiszen Portugália „messze van”, és ha nem a szélsőjobb erősödik Európában, az ritkán hír. Nyilvánvalóan a negatív hírek mindig kattintékonyabbak: a szélsőségesek erősödéséről vagy a baloldal bukásáról való olvasás megerősíti az ellenzéki választókat abban, hogy nem csak itthon, egész Európában „szörnyű” a helyzet. Ha az európai politikát csak messziről követők hangulata alapján kellene megtippelni, milyen ideológiák uralkodnak ma Európában, akkor azt gondolhatnánk, hogy a szélsőjobboldal és a populizmus éppen átveszi a hatalmat minden uniós tagállamban, a baloldali értékek és a liberalizmus pedig éppen eltűnőben vannak. A helyzet azonban pont az ellenkezője.

Tény, hogy számos európai országban forradalmi módon átalakulnak a politikai erőviszonyok, és ennek a hagyományos pártok, elsősorban a szociáldemokraták a legnagyobb vesztesei. Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban és Lengyelországban az eljelentéktelenedés határára jutottak a szociáldemokraták, és jelentős vereséget szenvedtek Németországban is. Mégis tény, hogy 2017 őszén az Európai Unió 28 tagállamában minden negyedik választópolgár a balközép pártokra szavazna, és ezzel – holtversenyben a konzervatív-kereszténydemokrata pártokkal – a szociáldemokratáké a legnépszerűbb formáció európai szinten. A baloldal nem csak a már említett Portugáliában a legnépszerűbb erő, hanem – többek közt - az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Dániában, Svédországban, Máltán és számos kelet-közép-európai országban. Természetesen a balközép pártok jelentősen vesztettek vonzerejükből az elmúlt évtizedekben, de mindez az európai szavazópolgárok ideológia töredezettségéhez vezetett, nem pedig egyetlen másik értékrend megerősödéséhez.

„A liberalizmus meghalt, elbukott Európában” – halljuk gyakran. A számok azonban mást mutatnak. Valójában az elmúlt öt évben európai szinten közel megduplázta népszerűségét, főleg természetesen Macron sikerei miatt. Ugyancsak erősödést mutatnak a szélsőbaloldali pártok, míg a szélsőjobboldal a néhány évvel ezelőtti csúcspontjához képest folyamatosan veszít népszerűségéből. Ugyancsak látható, hogy a zöldpolitika is vesztett erejéből: uniós szinten már 5 százalék alatt vannak.

Ha nem hagyjuk magunkat hangulatok által megtéveszteni, akkor azt látjuk, hogy nem a szociáldemokráciából van elegük az európaiaknak, hanem a gazdasági jobboldallal együttműködő, annak jelentős engedményeket tevő szociáldemokráciából. Az északi modellt követő, vagy a jobboldal ellen évtizedek óta küzdő dél-európai baloldalt egy percig sem kell félteni. Sőt ezekben az országokban kifejezetten a fiatalabb generációk kedvelt pártja a balközép. Általában is erősödő igény van az önazonos, karakteres, a megszokottnál radikálisabb politizálásra és politikusokra – jöjjön ez a baloldal, a liberálisok vagy más ideológia térféléről. A legtöbb országban a langyos immár nem elég.

2017.10.06 08:01

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29