Választás ’18

Most, hogy Botka után vagyunk, számos írás, vélemény hangzott el a demokratikus fordulat eshetőségeivel kapcsolatban. Szerintem a demokratikus gondolkodású választók azt várják a baloldali és nem baloldali politikusoktól, hogy rendeljék alá egyéni ambícióikat a közös célnak, a sikeres kormányváltásnak. Szolgálni akarjanak, nem pusztán parlamenti széket szerezni.

Szükség volna egy olyan választási tömörülésre, amelynek minden körzetben egyetlen, győzelemre esélyes támogatottja áll szemben az állampárti jelölttel. Amelyik párt ezt nem fogadja el, az nem is akar igazán győzni. Kellene egy rövid, tömör és közérthető program is, amit széles körben el kellene fogadtatni.

2017.10.12 08:27

Eörsi Mátyás: Szartenger

Publikálás dátuma
2018.07.15 15:07
Sok kiábrándult választó számára soha semmilyen ellenzéki akció nem elég radikális
Fotó: / Draskovics Ádám
Az ellenzék egy szartenger! – tudhatta meg a nagyérdemű a sommásnak tűnő megállapítást. Ha a nyájas olvasó azt gondolja, hogy Bayer Zsolt hirdette menetrendszerű barátságtalan gondolatait az ellenzékről, akkor óriásit téved. Ezúttal a kormánnyal szemben álló értelmiségiek egyik ikonja, Schilling Árpád osztotta meg következtetését egy közérdekű kérdésről.
Feltétlenül jó hír, hogy ezzel a minősítéssel a kormánypárti és az ellenzéki értelmiségiek közötti ezidáig áthidalhatatlannak látszó falból egy tégla immár kiesett, s bár a nemzeti konszenzus a legtöbb kérdésben még a távoli jövőbe vész, örömteljes, hogy legalább ebben az egyben, nevezetesen az ellenzék minősítésében az egymással szemben álló felek közeledtek egymáshoz, tartalomban és stílusban egyaránt.

A durva stílus csábítása

Az iróniát félretéve szeretném beismerni, hogy amennyiben Schilling Árpád kevésbé keresetlenül fogalmaz, álláspontja aligha dönget végig a független médián. Ezt a szempontot maga Schilling Árpád is megfogalmazza: "Írtam volna azt, hogy »hát ez az ellenzék elég felelőtlen«? Vagy hogy »itt lenne már az ideje annak, hogy...«? Esetleg azt, hogy »de jó lenne, ha végre...«? Nekem elég volt ez a kamu, és nem találtam más kifejezést arra, amit művelnek. A »talán mégis jobb volna, ha« elmegy a fülük mellett. Ezt meghallották." Ebben az összefüggésben ködösítéssel éppenséggel nem vádolható ítélkezése érthetővé válik. Azt persze neki, és a hozzá hasonló más kritikusoknak is érdemes lenne végig gondolniuk, hogy a stílus durvasága vajon erősíti vagy inkább gyengíti a tartalmi mondanivalót. Arra már ma is kevesen emlékeznek, mi volt Schilling kifogása az ellenzékkel szemben, leginkább a "szartenger" jelző rögzült, és ezzel a következménnyel a kiváló színházi rendezőnek tisztában kellett lennie. A 444.hu például arról számol be, hogy Schilling szerint "az ellenzék tagjai mosolyogva ücsörögnek, viccelődve nyilatkoznak, készülnek a nyaralásra", "Kamupártok vagytok, kamuüzenetekkel, kamuképviselőkkel", csak éppen Schilling bírálatának a kiváltó oka - nevezetesen az, hogy az ellenzék pártjai bojkottálták a szavazást – maradt le a híradásokból. Saját politikai pályafutásomból is be tudok számolni arról, hogy mennyire csábító a durva stílus: azonnal "átmegy" a médián, messze ezzel lehet a legtöbb "lájkot" beszerezni, a közönség kisebb, ám hangos része ezektől hordoz lelkesen a tenyerén. A nyereség-oldal azonnali, míg a durvaság árát csak lassabban és jóval később kell megfizetni. Ez a súlyos ár magában foglalja azt, hogy szavaink súlya csökken, érdemi mondanivalónk elsiklik, azaz bírálatunk inflálódik. Továbbá, ha elfogadjuk, hogy a politikai küzdelem egy nem csekély része a nyelv fölötti kontrollért is folyik, szomorúan meg lehet állapítanunk, hogy Schilling szavai az Orbán-kormány teljes győzelmét jelentik immár nyelvi szempontból is. Ezt a nyelvi durvaságot ugyanis a Fidesz találta ki és vezette be, és mi lehet nagyobb győzelem számára, mint amikor a liberális értelmiség legkiválóbbjai is átveszik ezt a stílust?
Lám, most is mekkora bevezetőre volt szükség ahhoz, hogy Schilling Árpád mondanivalójának a lényegét is górcső alá vegyük. Bírálatának a tartalma ugyanis megfontolásra érdemes. Mint látható lesz, van benne olyan, amellyel egyetértünk, és olyan is van, amelyben bár nem értünk egyet, mégis erősen bízom abban, hogy ez utóbbiban is egyetértésre juthatunk. Kezdjük tehát ezzel!

Az ellenzék és a bojkott

Nos, az "ellenzék egy szartenger" kifejezésben az ordenáréságon túl érdemi probléma, hogy nem létezik olyan, hogy "az ellenzék". Illetve csak azok számára létezik, akik könnyebben fejezik ki politikai indulataikat akkor, ha az aprómunkát nem végzik el. Schilling felvetése, miszerint az "ellenzék", ezek a "kamupártok" bojkottálták a szavazást az Alaptörvényről és a Stop Sorosnak csúfolt törvényről, tényszerűen nem állja meg a helyét, miután volt egy olyan ellenzéki frakció, amelyik nemmel voksolt az Alaptörvény módosításáról való szavazáskor. A színházi rendezőt kérdezem, szerinte vajon hogyan érezhetnek ezek a határozottan nemmel szavazó képviselők, akik amúgy szomjazzák okos szavait, de most érdemtelenül "leszartengerezte" őket? A politikusozás, csakúgy, mint az ellenzékizés, ahogy azt a mindig kiváló Magyar Bálint megfogalmazta, az értelmiség zsidózása: az egy csoport tagjaiban meglévő tulajdonságokat a csoport minden tagjára érvényesnek tekinti és hirdeti. (Arról nem is beszélve, hogy volt olyan ellenzéki párt is, jelesül a Jobbik, amely szintén szavazott, igaz, ezek a szavazatok az Alaptörvény fideszes módosítását támogatták.) Attól, hogy feltehetően vannak az ellenzékben árulók, kamuk és olyanok, akik csak a nyaralásra gondolnak, intellektuálisan megengedhetetlen ezt az ellenzék egészére kiterjeszteni.
A parlamenti pártokat, a képviselőket ez az ország választja, így a pártok, a képviselők épp olyanok, mint maga Magyarország. S mint Magyarország egészében, a képviselők között is vannak olyanok, akikre megfelelne a szartenger kifejezés, már ha írásban is kedvelnénk az effajta ordenáré kifejezéseket. És mint ahogy a Magyarországon fellelhető jellemtelen emberekből sem következik az, hogy Magyarországon mindenki alávaló lenne, ugyanez igaz a képviselőkre és a parlamenti pártokra is. Van közöttük ilyen és olyan. Van, aki belesimul a NER-be, és vannak olyanok is, akik – Schillinghez hasonlóan – kínlódnak attól, ami Magyarországon történik, és – Schillinghez hasonlóan – frusztráltak amiatt, hogy még nem találták meg a NER ellenszerét. Abból azonban, hogy egy frakció vagy egy képviselő a bojkott vagy a nemmel való szavazás mellett döntött, semmi sem következik a jellemére. Mert miért is döntött vajon az ellenzék egy része a bojkott mellett? 
Ami a vitának ezt az érdemi részét illeti, a jelen sorok szerzője bizony egyetért Schilling Árpáddal abban, hogy a szavazás bojkottja nem volt célravezető. A bojkott ugyanakkor nem ördögtől való, még akkor sem, ha hatékonyságát tekintve továbbra sem győztek meg bennünket. Kiváló értelmiségiek érvelnek hosszú ideje a bojkott mellett. Van, aki az országgyűlési választás, van, aki az európai választás bojkottját tartja üdvözítőnek. Érdemes itt megemlíteni, hogy a parlamenti bojkott mellett érvelők is "ellenzékben" gondolkodnak, még ha ki-ki vérmérsékletétől függően más és más letaglózó jelzőket aggaszt is az "ellenzék" szó elé. "Ellenzék" ugyanis – nem győzöm ismételni – nincs, csak különféle ellenzéki pártok vannak, amelyek elsősorban a kormánnyal szemben próbálkoznak pozíciót nyerni, és amíg az ellenzék több pártra oszlik, addig egymásra is figyelniük kell, akár tetszik, akár nem. Ez így volt, így van és így is marad, amíg különböző pártokra tagolódnak, és amíg a saját identitásuk fontosabb számukra, mint a kormányváltás, vagy akár a 2/3 megakadályozása. (Ha az LMP megállapodik április 8-át megelőzően, neki is több képviselője van, a 2/3-ot is megakadályozza. De nem állapodott meg, mert a saját identitását tartotta fontosabbnak.) Ebből következően, ha lenne olyan ellenzéki párt, amely bojkottálná a választásokat vagy az Országgyűlést, akkor szükségszerűen lenne olyan ellenzéki párt is, amely megpróbálna belépni a bojkottáló helyére.  
Két példát is szabadjon a figyelmükbe ajánlanom. Én alig hiszem, hogy a Párbeszéd képviselői, akik – helyesen, és Schilling Árpád részéről méltatlanul észre nem véve – nemmel szavaztak az Alaptörvény módosítására, jobban elleneznék azt, mint az MSZP vagy a DK képviselői. Ugyan. Megtudták, hogy ez utóbbiak tiltakozásképpen nem vesznek részt a szavazáson, így velük szemben is alternatívát kíséreltek meg nyújtani, amikor úgy döntöttek, bemennek az ülésterembe és kemény nemmel szavaznak a javaslatra. Szerencsétlenségükre ezt még Schilling sem vette észre, így tehetetlenül belesodródtak a szartengerbe. Vagy vegyük példának az LMP esetét, amely képtelen abbahagyni azon jelöltjei megbüntetését, akik a Fideszt tekintették fő ellenfelüknek, és más ellenzéki pártokkal együttműködve megpróbálták legalább a 2/3-ot megakadályozni. Ha tehát néhány ellenzéki párt megfogadná azokat a hangokat, hogy nem szabad indulni az országgyűlési választáson, vagy az európai választáson, bármibe lefogadom, hogy az LMP természetesen indulna, ezzel a bojkottálók szavazóinak egy részét elorozná. Ezzel a bojkottálók a politikai álmoskönyv szerint önmagukat lőnék lábon, mert saját magukat ugyan jól megbüntetnék, de legalább a versenytársakat kifejezetten helyzetbe hoznák. Így aztán mindenki a bojkottálókon röhögne, a győztes legitimációját egyetlen fontos partner sem vonná kétségbe (sőt, bár kivétel, mégis lásd Fournier nagykövet szavait Orbánról, a magyar Real Madridról), miközben a szavazóik egy részét tálcán nyújtanák át más versenytársaiknak. Mindent egybevetve, bár meggyőződésem, hogy Hont András és Ungváry Krisztián javaslata nem segít a NER leküzdésében, rossz néven venném, ha bárki "leszartengerezné" őket. Azt ugyanis tessék észrevenni, hogy az ő javaslatuk (amely sokak rokonszenvét elnyerte), és a szavazásban részt nem vevő (tehát szartengernek minősülő) pártok döntése ugyanarra a gondolatra épül, ez pedig a bojkott helyessége és kívánatos volta.

A frusztráció radikalizmusa

Schilling Árpád természetesen nem "szartengerezi" le sem Hont Andrást, sem Ungváry Krisztiánt, és ezt igen jól teszi, ám "leszartengerezi" a pártokat és a politikusokat, amit viszont rosszul tesz, mert – ha már tengerről van szó – egyenes csukafejest ugrik az értelmiségi populizmusba. Kritikus értelmiség jó – politikus rossz, erről az egyszerű tételről van itt szó. Ami viszont Schilling indulatoktól lecsupaszított érdemi véleményét illeti, nos, azzal viszont egyetértek. Ha egy parlamenti párt úgy dönt, hogy indul a választáson, akkor ezzel azt is vállalja, hogy az Országházban képviselni fogja azon értékeket és érdekeket, amelyek képviseletével a rájuk szavazó százezrek megbízzák őket. Tisztában kell lenniük azzal, hogy a valóban lehangoló magyar politikai állapotok következtében mindig lesznek olyan kiváló íráskészséggel megáldott véleményvezérek, akik számára semmilyen ellenzéki akció sem lesz soha elég radikális, egészen addig, amíg Orbán térdre nem kényszerül. Ez így van rendjén, miért ne érné a politikát nyomás ilyen irányba is. Csak éppen tudni kell, hogy ezek egyfelől – Schilling Árpádéhoz hasonlatosan - nagyon is érthető frusztrációból, csalódottságból, türelmetlenségből fakadnak, másfelől viszont tisztában kell lenni azzal is, hogy ezek a mindig radikálisabb fellépést követelő igényeket kielégíteni soha nem lesz lehetséges, ezért ezt célul kitűzni nem is érdemes. Persze, érteni vélem a radikálisokat is. Gyakran elmondják, hogy ebben az Országgyűlésben nincs értelme részt venni, az ellenzék szava falra hányt borsó, nincs az a kérdés, amelyben a kormánytöbbség meggyőzhető lenne. Így igaz. No és? Vajon, amikor a Fidesz volt ellenzékben, hányszor tudta meggyőzni bármiről is az akkori kormányokat? Megmondom: amikor azt az akkori kormányok jónak látták, vagyis semmikor. És arra tud valaki példát mondani, hogy a német, a brit, a francia, a spanyol, a svájci vagy a holland ellenzék mikor győzött meg kormányt? Az Országgyűlés nem arra való, hogy ott bárki meggyőzze a szemben ülőket. Az Országgyűlés arra való, hogy a kormánytöbbségnek a nyilvánosság előtt kelljen megvédenie az elfogadásra kerülő törvényeket, az ellenzék pedig bírálja ezeket a javaslatokat, és elmondja, ő mennyivel jobb törvényjavaslatokat terjesztene elő, ha többsége lenne. Persze, ha az ellenzék bojkottálja a vitát, akkor hogyan derüljön ki a parlamenti munkából, hogy a kormányoldalnak nincsenek érvei? Vagy, ha – mint esetünkben – kétharmados törvényről van szó, amelyben a kormánytöbbség tovább rongálja az alkotmányos rendet, akkor hogyan tudja az ellenzék a szintén tiltakozó LMP-nek elmondani, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha nem a saját szempontjaikat helyezik az együttműködés elé a választáson?
Sehogy. Pedig az a sok százezer ember elvárja, hogy visszahallja a véleményét. És elvárja azt is, hogy iránymutatást kapjon, érveket, gondolatokat. Elvárja, hogy pártja megértse és megértesse az orbánizmus mibenlétét, és azt is, hogy legyen hiteles stratégiája a NER leváltására. Ennek a Magyar Országgyűlés nem lehet az egyedüli színtere, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a NER-kritikára, az alternatíva bemutatására ott is sor kerüljön. Mindez felettébb nehéz lesz, ha a közösség képviselői a vitákat bojkottálják, azoktól távol maradnak. Még akkor is, ha a mai politikai helyzetben, a sorban a harmadik Orbán-győzelem utáni frusztrációban és kétségbeesésben érteni vélem azokat a reakciókat is, amelyek az enyémnél radikálisabbak.  
Hanem ezek jó és hasznos viták. Ezeket a vitákat nem segíti, hanem akadályozza, ha az egyik álláspont képviselője a másikat "leszartengerezi". Túl a trágárságon, Magyarországon az értelmiségiek közötti vitákban is sajnálatosan rossz szokássá vált, hogy a mienkétől eltérő álláspont képviselőit morálisan is letaglózzuk. Ezzel azonban nem segítjük, hanem akadályozzuk a vitát és végső soron a tisztánlátást is. Ha ennek a következtetésnek a levonásában segítséget nyújtott Schilling Árpád dühösen odavetett gorombáskodása, már valamennyivel előbbre tartunk.
2018.07.15 15:07