A nevető zsidó

Az utcákról eltűntek az első Soros-plakátok, ezekben a napokban már kézbesítik a "nemzeti konzultáció" leveleit. A kérdőíven ugyan nem szerepel a felirat, „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”, de Soros György nevetős képe ugyanaz. Aki pedig kicsit is konyít a pszichológiához, az tudja: a gojokat kiröhögő „A zsidó”, a felszólítással együtt beleégett a magyar képzeletbe. Megvannak a történelmi okai annak, hogy ismét leírjuk: aki a itt a falakra a nemzet ellenségeként zsidót plakátol ki, az politikai elmeháborodott.

A nevető, valójában vigyorgó, undorító általános zsidó fogalmát illusztráló konkrét nevető zsidó persze nem a most regnáló hatalom építménynek látszó tákolmánya. Történészek biztos találnak régebbi példákat, most csak a Goebbelsre hallgató Hitlerre emlékeztetnénk. A németországi „judeo-bolsevista sajtót” fenyegető propagandaminisztert követve Hitler egy 1933 júliusában tartott beszédében megjegyezte: „január 30-án Németországban a kocka el lett vetve. És nem hiszem, hogy az ellenfeleink, akik akkor még nevettek, ma még mindig nevetnek“. Bruck András Facebook-bejegyzése pedig Hitlernek a müncheni sörpuccs 19. évfordulóján, 1942. november 8-án elhangzott beszédére emlékeztet: „Ma megszámlálhatatlanul sok zsidó, aki egykor nevetett, nem nevet többé. És akik még ma is nevetnek, holnap talán már nem fognak…A nemzetközi zsidóság már csak a démoni pusztulásában lesz felismerhető.” A beszéd időpontjáig négymillió zsidót már elpusztítottak.

1933. január 30-án, Hitler kancellársága kezdetén a 67 millió németből 500 ezer volt zsidó. Törpe kisebbség, de amint a háborúk súlyosságát sem a halottak száma mutatja, a kisebbség elleni gyűlöletkeltés súlyosságát sem a gyűlölt kisebbség méretén "mérjük", hanem a szándékon. Az 1789-es évet ezennel kitöröltük a történelemből, mondta Goebbels a hatalomátvétel után a francia forradalomra, a felvilágosodásra és a nemzetiszocialista forradalomra utalva. Az emberi egyenjogúság eltörléséhez pedig félelemkeltés és a gyűlölet felébresztése kellett. Ami minden országban egyformán működőképes. Amint Hermann Göring mondta: az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani. Csak annyit kell tenned, hogy elhiteted velük, támadás alatt állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot.

Továbbra sem állítjuk, hogy a magyar kormányzat antiszemita. Annak ellenére sem, hogy propagandája, technikája hasonlít bármely tekintélyuralmi rendszer propagandájára.

Ma nincs semmiféle globális összeesküvés Magyarország ellen. Semmi oka, hogy Orbán Viktor köpenye alá kuporodjon fázósan a nemzet. Soros nem készül nevetni. Hitler 12 éve után a zsidók már nem nevethettek, de senki másnak sem volt kedve hozzá.

Szerző
2017.10.12 08:09

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59