Ketten kapták meg idén a Déry-díjat

Publikálás dátuma
2017.10.13 17:37
Déry Tibor 1964-ben - Forrás: Fortepan - orig: HUNYADY JÓZSEF
Fotó: /
Lábass Endre és Vida Gábor prózaírók vehették át az irodalmi élet kimagasló teljesítményeit elismerő Déry-díjat pénteken Budapesten.

Az elismerést Déry Tibor özvegye végakaratának megfelelően alapították, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni. A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. Az elismerés egyúttal Déry Tibornak is emléket állít, az átadóünnepség ezért minden évben az író születésének évfordulóján, október 18-án, vagy egy ahhoz közeli időpontban történik - olvasható az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület MTI-hez eljutatott közleményében.

Az elismerést odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Bán Zsófia. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át Déry Tibor-jutalom néven, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között olyan írók-költők szerepelnek, mint Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, valamint irodalomtörténészek, kritikusok, esszéisták is, köztük Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor.

Mint írják, Lábass Endre irodalmi alkotásain nyomot hagyott a képzőművészetek iránti szenvedélye. Sokszorosító grafika-, festészet- és murális szakon tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, diplomáját festőként szerezte Kokas Ignác osztályában. Több köztéri munkát festett, Békéscsabára, Veszprémbe, Budapestre, mostanra azonban ezek mindegyike megsemmisült.

Az 1970-es évektől máig több százezer fényképet készített Budapestről, Az ünnep (1987) és A táj (1994) című köteteiben egymás mellett láthatók városfényképei és prózai írásai. Mindezek mellett 1980-ban megalapította Budapest évtizedeken át működő városi vándorszínházát, a Házszínházat, amely a 2010-es évek elejéig működött változó társulatokkal, meghívott külföldi előadókkal pesti bérházak udvarán. Legutóbbi műve, a háromkötetes Árnyékkereskedő 2017-ben jelent meg.

Az idei év másik díjazottja Vida Gábor 1968-ban született Kisjenőben. Aradon érettségizett, diplomáját a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerezte 1994-ben, magyar-francia szakon. Azóta a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. A Marosvásárhelyen élő szerző nem csupán íróként, fordítóként is aktív. Írásai többnyire a romániai élettapasztalatot járják körül, azon alkotók közé tartozik, akiknek Erdély nem tündérkert, hanem probléma és megértendő, belakható valóság. Legutóbbi regénye idén jelent meg egy dadogás története címmel - írják a közleményben.

Déry Tibor és harmadik felesége, Kunsági Mária Erzsébet (Böbe) 1965-ben  - Forrás: Fortepan/KOTNYEK ANTAL

Déry Tibor és harmadik felesége, Kunsági Mária Erzsébet (Böbe) 1965-ben - Forrás: Fortepan/KOTNYEK ANTAL

Szerző
2017.10.13 17:37

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kívül a skatulyákon

Publikálás dátuma
2018.07.17 10:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Sam Havadtoy egyedülálló sakkjátszmára csábítja a látogatót alkotásaival. A művész Disney-figurái és színes ajtói segítenek eligazodni az életműben.
Magát festőnek nevezi, de végletekig sarkított csipkefetisizmusa a csak festő, vagy csak szobrász kategóriáit messze felülmúlja – kezdte dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója Sam Havadtoy Huszárlépésben című kiállításán, amely az alkotó New York-ban eltöltött éveit állítja középpontba. A magyar származású, londoni születésű Havadtoy 1972-ben érkezett az amerikai nagyvárosba, s belsőépítészként kezdett ott dolgozni. Ebben az időszakban a város meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot munkái révén, s ekkor ismerkedett meg többek közt Andy Warhollal, Keith Haringgel és Yoko Onóval. A tárlat ezen együttműködéseknek eredményeit, és Havadtoy egy-egy későbbi munkáját is bemutatja, remekül reflektálva a művész alkotói felfogásának, elképzeléseinek ívére. Havadtoy Yoko Onóval való kapcsolata meghatározó volt művészi pályája alakulásában is, jellegzetes hófehér sakktáblái, és ahhoz fűződő alkotásai ennek lenyomatai. „Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5x5 cm-es bőr sakktábla, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fischer küldött. Így kezdtünk Yokóval sakkozni” – emlékezett vissza a művész. A sakkot tematizáló alkotások az életmű és a kiállítás jelentős hányadát teszik ki: Bobby Fischer 1972-es, Borisz Szpasszkij ellen vívott 41 lépéses csatáját Havadtoy 41 darabból álló festménysorozaton örökítette meg – ennek egy része van csupán kiállítva – amelyben a lépések a fehér egy-egy árnyalatában jelennek meg.
A becsomagolás, a beborítás és az elrejtés a művész jellegzetes technikái közé tartozik, s ennek legfontosabb eszköze a csipke. A tárlaton bemutatott alkotások jelentős részét is ez az anyag, az azzal való játék, és a hozzá fűződő egyedi nyelvezet, művészi kifejezésmód uralja. A csipke nem csupán a festményeken, a különféle objektumokon is nagy szerepet kap; s ezen alkotásokat látva könnyű elképzelni, hogy Havadtoy keze és némi csipke alatt még a szemét is műalkotássá változik. Ahogy ezt a XX. században már több kiemelkedő művész esetében is megtapasztalhattuk. Erre az alkotásmódra mutatnak rá az Ajtók című sorozat darabjai is, amelyek életszakaszok megnyílását vagy lezáródását jelentik a művész számára. Holott az anyag meglehetősen távolról érkezett: a becsomagolt, és különféle technikák során megdolgozott ajtók Budapest utcáiról, lomtalanításokból származnak, magukon hordozva a város, és az ott élő emberek múltját is. Épp úgy, ahogy a csipkekesztyűk, amelyek anyagukban őrzik készítőik, valamint viselőik keze nyomát. A rétegek mögött megbúvó történetfoszlányokat a néző saját percepcióinak tükrében tudja csak felfejteni, vagy azokkal kapcsolatot létesíteni. A kiállítás számos további különlegességet is nyújt a látogatóknak: a Disney mesékből jól ismert különféle méretű és kinézetű Mickey egerek, egy beburkolt hófehér Fiat 500-as, vagy a művész egyik legújabb munkája, egy hatalmas kacsás szőnyeg is látható a galériában. Havadtoy munkáiban minden ponton kísérletezés, játékosság, ugyanakkor pontos, aprólékos és tudatos kidolgozottság lelhető fel. Belsőépítészként, lakberendezőként is e törekvéseinek nyitott utat, Keith Haring – pop-art és graffitiművész, társadalmi aktivista – lakásának berendezésében is eszerint járt el. A tárlaton kiállított kandallóelőlap szintén ezt a technikát, hangnemet tükrözi vissza, amely ugyanakkor Haring művészetének egyfajta újraértelmezése, becsomagolása is a számára. Az újrateremtés, el- és felfedés, más színben, más formában való közelítés kiemelkedő szerepet kap Havadtoy művészi létében, s alkotásai e technika mentén gyakran kölcsönös viszonyban, párbeszédben is állnak egymással.
A kiállított darabok olyan szerteágazó, mégis nagyon összetett attitűdöt, gondolkodásmódot tárnak fel előttünk, amelynek megértéséhez nem elég látni az egyes alkotásokat, közel kell férkőzni hozzájuk, bebújni a rétegek, a becsomagolt formák mögé, s meglátni a színek különböző, de nagyon apró, észrevétlen eltéréseit. Csak így érhetjük meg annak a gondolatnak felszabadító igazságát, amelyet Fabényi Julia megnyitóbeszédében hangsúlyozott: Havadtoy az a művész, akit sok skatulyába, vagy egyetlen skatulyába sem lehet szorítani.

Havadtoy háromszor

Az érdeklődők Sam Havadtoy további két magyarországi kiállítására is ellátogathatnak a nyár során. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel a művész legújabb festményei és szobrai láthatóak július 14. és szeptember 30. között. A budapesti Kálmán Makláry Fine Arts galériában július 16-tól augusztus 10-ig a művész grafikai munkásságába kaphatunk mélyebb betekintést; szitanyomatai mellett, új, kollázs technikával bővített egyedi nyomatai is láthatóak lesznek a tárlaton.

2018.07.17 10:00
Frissítve: 2018.07.17 10:00