Bécsi gyors

Sebastian Kurz nem akármilyen bravúrt hajtott végre. Az Osztrák Néppárt elnökének sikerült szembemennie az európai trenddel, amely a tradicionális pártok fokozatos lemorzsolódását mutatja. Arra nem is egy példát találhatunk a kontinensen, hogy egy eladdig ismeretlen politikai erő robbant be a köztudatba – legutóbb, a júniusi francia parlamenti választáson Emmanuel Macron mozgalma –, az azonban példátlan, hogy egy hagyományos néppárt népszerűsége emelkedjék egyik pillanatról a másikra több mint tíz százalékot. Májusban, mielőtt Kurz átvette az ÖVP irányítását, a tömörülést leírták, mindössze 20 százalékot mértek a pártnak. Kurz évek óta tudatosan készült a kancellári tisztségre, de ez önmagában természetesen nem elég ahhoz, hogy ilyen csodát vigyen véghez.

Mi az ÖVP elnökének titka? Fiatal, energikus, remek fellépésű politikus és jó rétor. Mellette a pragmatikus szociáldemokrata kancellár, Christian Kern, valamint a magát friss, makulátlan erőként aposztrofáló Heinz-Christian Strache is a múlt emberének látszott. Kurz zseniális politikai szimattal rendelkezik, ügyesen fogta ki a szelet az FPÖ vitorlájából azzal, hogy lecsapott a menekültválság témájára, s lényegében Európa határainak teljes lezárását követeli.

Ettől függetlenül az ÖVP elnöke nem nevezhető jobboldali radikálisnak. Egyértelműen elkötelezte magát az európai alapértékek és az EU reformja mellett, igaz, e tekintetben még sok a kérdőjel. Nem tudni például, mennyire támogatja az Emmanuel Macron francia elnök által javasolt gyökeres változásokat, s a nemzetállamok erősítésében, vagy Brüsszel befolyása kiterjesztésében látja-e a jövőt. Az sem világos, kiemelt szerepet szán-e az euróövezeti országoknak, vagyis támogatja-e a kétsebességes Európa gondolatát. Bécs eddig nem sok szerepet játszott Európa formálásában, ez azonban változhat, már csak azért is, mert külügyminiszter ülhet a kancellári székbe, aki sokat foglalkozott az Unió működésével. Feltételezések szerint Kurz várhatóan határozottabb fellépése, radikálisabb menekültpolitikája miatt kellemetlen pillanatokat okozhat a német kancellárnak, bár az ÖVP elnökét jó kompromisszumkészségéről is ismerik, ezért sem valószínű, hogy feszültebb lenne Berlin és Bécs viszonya.

Budapest ünnepli Kurz diadalát, ahogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter fogalmazott, Bécs felült a budapesti gyorsra. Az ÖVP elnöke ugyan kétségtelenül jó kapcsolatokat ápol a visegrádi négyekkel, s a menekültkérdéssel kapcsolatban is osztja némely Brüsszel által elfogadhatatlannak tartott álláspontjukat, azzal kapcsolatban azonban lehetnek bizonyos kétségeink, hogy valóban a ki tudja merre tartó budapesti vonatra akarna jegyet váltani. Programjában ugyanis több olyan elemet találhatunk, amelyet ha kancellárként valóra vált, abban számunkra nem lesz köszönet. Például brit mintára megkurtítaná az Ausztriában dolgozó uniós polgárok juttatásait. S ha koalícióra lépne az FPÖ-vel, jó tudni: még keményebb megszorításokra számíthatunk.

Kurz eddig jelesre vizsgázott politikai érzékből, rafináltságból, egyelőre talány azonban, ez elég lesz-e ahhoz, hogy jó kancellár legyen.

Szerző
2017.10.17 08:09

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19

A kiszámítható

Donald Trumppal kapcsolatban az volt a legnagyobb gondja a világnak, hogy teljesen kiszámíthatatlan személyiség, aki még saját közvetlen tanácsadóira sem hallgat. Az elnöksége alatt eltelt másfél év azonban megmutatta: végeredményben ki lehet számítani. A lehető legrosszabbat kell várni tőle, s azt teljesíti is. 
A múlt heti NATO-csúcs előtt német szakértők arra figyelmeztettek, veszélybe sodorja az észak-atlanti szövetség létezését, és lám, meg is tette. A Theresa May-jel folytatott tárgyalásai, vagy a II. Erzsébet királynővel való találkozója előtt azt várhattuk, hogy nem éppen úriember módjára viselkedik – ezt is kipipálhatjuk. A brit kormányfőt elképesztő stílusban bírálta a Sunnak adott interjújában, amit aztán azonnal le is tagadott, csak éppen a lap nyilvánosságra hozta a beszélgetés hangfelvételét. Aztán pénteken a tűző napon tíz percet váratta a királynőt, ami szintén elképesztő udvariatlanság.
Vlagyimir Putyinban ma emberére találhat. Az orosz elnök szintén előszeretettel váratja meg tárgyalópartnereit, ezt Ferenc pápával is megtette, ami szintén nem nevezhető túl barátságos és illedelmes dolognak. Hogy mire jut egymással Trump és Putyin? Ezt is előre megmondhatjuk: hiába az orosz beavatkozás az amerikai kampányba (tegyük hozzá: Trump javára), az amerikai elnök agyba-főbe dicséri majd az orosz elnököt. Ugyanakkor a megbeszélésnek nagyjából annyi gyakorlati eredménye lesz, mint a Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel folytatott tárgyalásainak: nagyjából semmi. Putyin és Trump – népszerű kifejezéssel élve – személyes brandje számára biztosan hasznos lesz, hogy Helsinkiben másodpercekig fogják egymás kezét, de a világ ebből nem sokat profitál.
Az nem baj, ha tárgyalnak egymással. Az annál inkább, ha Trump végképp lemond az Egyesült Államok demokratizáló szerepéről.
2018.07.16 08:01
Frissítve: 2018.07.16 08:04