Bubó-kollégium százmilliárdokkal kistafírozva

Szinte semmi sem valósult meg a Magyar Labdarúgó-szövetség hét évvel ezelőtt meghirdetett reformprogramjaiból, melyeket százmilliárdokkal támogatott az állam.

„A megújulás évtizede” – így aposztrofálta az MLSZ 2010 óta hivatalban lévő vezérkara a most zajló dekádot, de a jelmondat csak üres frázis, a magyar futball mozdulatlan, ahogyan az azt még követő kisebbség időről időre kővé dermed. Pedig szövetségi elnöki pályafutása elején Csányi Sándor így beszélt: „Nap mint nap azért dolgozunk, hogy egyre több modern futballpályán egyre több gyermek és felnőtt rúgja a labdát; hogy a hétvégi fordulóban minél többen menjenek ki a stadionokba és szórakozzanak önfeledten a mérkőzéseken; hogy a professzionális csapataink újra részei legyenek az európai klubfutballnak; s végül, hogy a magyar nemzeti válogatott visszaszerezze azt a széleskörű megbecsülést, amit korábbi nagyjaink egyszer már kivívtak a magyar címeres meznek.”

Nem kell különösebben részletezni, e vízióból mi vált valóra.

Igaz, az MLSZ – amelynek elöljárósága már a második ciklusát tölti a szervezet élén – menet közben változtatott szavakban nagy ívű, ám a realitásokkal kínos diszharmóniában lévő eredeti programján. De még a módosított verzió is elrugaszkodottnak tetszik... Az első periódus idején az volt a terv, hogy 2012 és 2014 között évente egy, 2015 után pedig már két csapatnak kell főtáblásnak lennie az európai klubtornákon, miközben a magyar résztvevők egyike a tavaszt is megéri. E naiv elképzelést 2014-ben finomították: „Az indokolt elvárás 2015 és 2020 között az lehet, hogy egy magyar csapat jusson be minden évben a BL vagy az EL őszi csoportkörébe.” Mint tudjuk, ebből se lett semmi...

Pardon, a „mint tudjuk” kifejezéssel óvatosan kell bánni. A huszonegyedik századi magyar lakosság nagy részét ugyanis hidegen hagyja a hazai futball, az NB I legutóbbi két fordulójában már a kétezret sem érte el az átlag nézőszám. S a jövő tán a jelennél is aggasztóbb. A hivatalos teória 2011-ben még az volt, hogy a korosztályos válogatottaknak az első selejtezőkörből rendszeresen, a második körből legalább az események felén tovább kell jutniuk, s minimum egy csapatnak dobogós helyezést kell elérnie. A lázálomképen három esztendővel később korrigáltak: „Az MLSZ fő stratégiai célkitűzése hozzájárulni a nemzetközi szinten is versenyképes, az utánpótlás-nevelési folyamat végén közvetlenül a felnőttcsapatoknál számításba vehető játékosok felkészítéséhez.” Itt már körökről vagy döntőről szó sincs...

Mindezt csak azért idézem fel, hogy érzékeltessem: a magyar labdarúgás egésze szempontjából szinte teljesen mindegy, ki a szövetségi kapitány. Bernd Storck helyett nyilván kérni kell a következőt, mint dr. Bubónak, hiszen a sikerekben a legkevésbé sem gazdag utóbbi húsz évben is ritkán fordult elő annyira negatív mérleg, amilyet a nemzeti együttes 2017-ben produkált (2 győzelem, 5 vereség). Igaz, még nincs vége az esztendőnek, Luxemburg és Costa Rica ellen lehet javítani... Ezzel együtt felemlíthető, hogy 2001-et (2 győzelem, 4 döntetlen, 5 vereség), 2003-at (3, 1, 5), 2005-öt (3, 3, 7), valamint 2009-et (3, 0, 6) idézi az idei statisztika, amelyen tovább ront, hogy Andorrához fogható válogatottól ez évig nem kapott ki a címeres mezes csapat. (Storckot már akkor el kellett volna bocsátani. Nem azért, mert ő lett volna az egyedüli felelős, sőt. De magára adó szervezet nem hagyhat következmény nélkül efféle megsemmisülést. Csak hát az MLSZ dupla csapdába csalta magát a német szakvezető sztereó – kapitányi és sportigazgatói – kinevezésével.)

A jelenlegi elnökségnek tehát a leginkább most abban áll a felelőssége, hogy az import tréner-direktort elbocsátja-e vagy sem. Ám, ha új embert állít a posztra, nem remélheti tőle a hazai labdarúgás átváltoztatását. Ahhoz valódi reformokra volna szükség, mert amíg azok nem kezdődnek el, addig a magyar futball olyan marad, akár a Soros-terv: beszélnek róla, de senki nem tudja, hogy létezik.

Bicskei Bertalan 1989-ben mondta szövetségi kapitányként: a nemzetközi színvonalhoz képest legalább másfél évtizednyi a lemaradásunk. Ez a különbség a rendszerváltás óta egyáltalán nem csökkent. Differencia csak abban mutatkozik, hogy 2011-től százmilliárdok ömlenek a labdarúgásba, de fejlődés azóta sincs. A pénz gurul a semmibe, a labda meg a talp alatt az oldalvonalon túlra.

S ahogyan látom, a ráolvasókör még egyáltalán nem zárult be.