A gordiuszi csomó elvágása

Közeleg a parlamenti választások ideje, már csak mintegy félév van odáig, és sűrűsödnek is a pártok ígéretei. A „múltat végleg eltörölni” jelszavával fellépő fiatalok sok-sok pontból álló minapi ígérethirdetésében az egyik pont az energetikához kötődik. Meghirdetett céljuk: „Paks 2 szerződéseinek felmondása, és a szél- és naperőművek telepítésének támogatása”.

Tömör és egyszerű cél. Mint a gordiuszi csomó megoldása. Jön a hős vezér, és ahelyett, hogy fáradságosan szétbontaná a bonyolult csomót, kardjával egyszerűen elvágja. No persze, abból már használható kötél nem lesz, de lám, az ifjú hérosz milyen leleményesen oldotta meg a problémát!

Hasonló a Momentum fiatal hőseinek a gondolkodása is. De helyettük próbáljuk meg mégis inkább kibogozni, mint elvágni a csomót és vegyük sorra ehhez a teendőket! Először is: ígéretük szerint hazánk felmondja a Paks 2 szerződést. Nos, egy államközi szerződés nagyon nem egyszerű szerkezet. Rengeteg feltétel, hatás, teendő és szankció rejtezik benne. Kétségtelen, hogy a Paks 2 szerződés megkötése is a csomó szétvágáshoz hasonló leegyszerűsítéssel történt, előzetes versenyeztetés, győztes hirdetése nélkül. Ámbár azóta kiderült: egy 1967-es államközi szerződés jogfolytonos megvalósításán alapul, amit még a Kádár-rendszerben kötöttek, és mivel nem forradalommal, hanem egyszerű hatalom-átadással jött létre a rendszerváltás, ezért az új szerződés is a sok évtizeddel előttinek a folyománya. Ezt tehát csak úgy, egyszerűen belevágva, felbontani aligha lehet. Ráadásul egy kilépés, válás mindig hosszadalmas, bonyolult és fájdalmas folyamat, évekbe telhet (gondoljunk csak az aktuális példára, a Brexitre). Az sem teszi könnyebbé az esetleges szerződésbontást, hogy már a választás előtt hónapokkal (2018 elején) elkezdődik az építkezés, és mire egy megválasztott új kormány felállhat, akár további félév is eltelik.

De tegyük fel, nagyon hipotetikusan, hogy a szerződéses partner simán belemegy a felmondásba. Mi lesz akkor a pénzügyi konstrukciókkal? A hitelekkel? És főleg és elsősorban, mi lesz az ország biztonságos energia-ellátásával? No persze, ott a megoldás az ígérő mondat második felében: szél- és naperőművek támogatása. Ámbár, ha az atomerőművet nem szabad államilag támogatni, akkor elvileg más formákat is tilos lenne. Igaz, tudjuk jól, akár a német példából is, hogy a megújulókkal működő energiatermelő egységek létesítése támogatások nélkül bizony nem megy, mert csak nagyon jelentős rásegítésekkel tudnak veszteségmentesen üzemelni. És akkor is, elegendő-e az ezekből származó energia országunk folyamatos, egyenletes és főként biztonságos villamosenergia-ellátására?

Ha - nagyon leegyszerűsített elemzéssel - az ígérethalmaznak csak egyetlen eleme ilyen lyukakkal teli, mi várható az egész csomagtól? Egy erőmű építése rendkívül bonyolult folyamat, csupán az engedélyek beszerzése többéves procedúra. Hát még a munkák megszervezése, az anyagok, szerkezetek, az infrastruktúra (utak, kommunikáció stb.) biztosítása, nem is szólva a munkaerőről, a dolgozók ellátásáról. Ha mindez már beindult, csak úgy, egy intézkedéssel leállítani? Mi más ez, mint a bonyolult csomónak karddal való elintézése?

Talán foglalkozni sem érdemes a Momentummal. Mégis, figyelni kell rájuk, mert biztonságos életünk foroghat kockán általuk.

2017.10.18 08:01

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59