Bartók-örökség szerte a világban

Publikálás dátuma
2017.10.18 07:46
Idehaza sok a fiatalkori, kiadatlan Bartók-kézirat is
Fotó: /
Minimális az esély rá, hogy Bartók hagyatékának egy része hazánkba kerüljön. De vajon mit keres Svájcban? Bartók-ügyek, harmadik rész.
Idehaza sok a fiatalkori, kiadatlan Bartók-kézirat is

Idehaza sok a fiatalkori, kiadatlan Bartók-kézirat is

Ami az 1881-1945 között élt Bartók Béla hagyatékát illeti, a világon többfelé bukkanhat eredeti dokumentumokra a kutató. Ezek a zeneszerző halálakor két helyen voltak, egy részük Magyarországon vészelte át a háborút, és itthon maradt fia, ifj. Bartók Béla gondozásában maradt, másik részük pedig az Amerikában élő Bartók Péter tulajdona. A magyarországi hagyatékrészt ifjabb Bartók Béla helyezte letétbe az 1961-ben alapított Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet Bartók Archívumába, ezt később Vásárhelyi Gábor hosszabbította meg. A nagyobb, Amerikában maradt rész pedig a zeneszerző özvegye, Pásztory Ditta 1982-es halála után, hosszas pereskedést követően Bartók Pétert illeti. A komponista nagyon jó kapcsolatban volt Paul Sacherrel, az 1999-ben elhunyt karmesterrel, aki létrehozott egy intézetet a svájci Bázelben, itt található a XX. századi zenei kéziratok legnagyobb gyűjteménye a világon. Ide helyezte el letétbe a dokumentumokat Bartók Péter, akivel a magyar állam is folytatott tárgyalásokat a hazai elhelyezésről.

„Az akkor érvényes amerikai örökösödési törvény értelmében, ha valaki még életében átadott valakinek értéktárgyat, 55 %-os örökösödési adót vetettek ki rá. Emiatt Bartók Péter szerződésben kért biztosítékot arra vonatkozóan, hogy a dokumentumok csak letétbe kerülnek a Magyar Tudományos Akadémiához, azaz elvben bármikor visszaveheti azokat. Két évig próbálta mindezt elérni 1998 után, sikertelenül. Nem látok esélyt arra, hogy a korábbi sikertelen elhelyezési kísérlet után Bartók Péter megváltoztatná döntését” – reagált Vásárhelyi Gábor, Bartók keresztfia, az örökség kezelője lapunknak a hagyaték hazai elhelyezésének esélyeivel kapcsolatos kérdésére.

„Amellett, hogy Bartók Péter hiteles másolatokat készíttetett és szállíttatott a Bartók Archívumba, nagyon fontos gesztus volt két fia részéről, amikor 1988-ban hazahozták Bartók Béla földi maradványait. Az a pillanat mintha a rendszerváltás előszele lett volna” – meséli  Vikárius László, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet Bartók Archívuma vezetője, aki gyerekként, zongoratanulás közben szigorúsága miatt még nem rajongott a Mikrokozmoszért. Ám családjában nagyon tisztelték a zeneszerző-tudóst, akinek morális tartása legalább annyira hatott rájuk, mint a népdalgyűjtő zenetudós, a zongoraművész vagy a zeneszerző. „A zenetudomány felvételi előtt nagy élmény volt a zongoraversenyeket, a kvartetteket, a Cantata Profana-t hallgatni. Új volt a zenéje és egyéni, rendkívül érdekelt és magával ragadott. Később pedig óriási megtiszteltetés volt, hogy Somfai László megkérdezte, hogy nem akarok-e itt dolgozni, és zeneakadémista koromban kezdtem feljárni az archívumba” – írja le személyes viszonyát Vikárius László, aki nem elégedetlen: „Az eredeti kéziratok kisebb részét őrizzük mi, ezek jórészt fiatalkori művek, épp ezért nagyon izgalmasak. Sok kiadatlan alkotás is megtalálható nálunk. Tavaly végre megindulhatott a kritikai összkiadás, egy 48 kötetre tervezett sorozat. Ez a munka évtizedekig fog tartani, hiszen egy-két kötet tud elkészülni egy év alatt. Bartók zongorajátékának hangfelvételei már a Bartók-centenáriumra, 1981-ben megjelentek. Vannak közöttük úgynevezett „kalózfelvételek” is, melyeket az Országos Széchényi Könyvtárban őriznek. Babits Mihály felesége, Török Sophie például annyira szerette Bartók zongorajátékát, hogy a rádióban elhangzott koncerteket mindig rögzíttette.

Viaszhengerektől a CD-ROM-ig
A népzenei felvételeket nagyrészt a Néprajzi Múzeum őrzi. Bartók a gyűjtéseit eredetileg is a Néprajzi Múzeum számára készítette, a múzeum fizette az utazási költségeit. A szlovák népzenei felvételek nagy részét, mely Bartók saját tulajdonában volt, átadta a szlovák kulturális egyesületnek. Az arab hengereket, amelyek 1913-ban algériai falvakban készültek, és a magyarországi hagyatékban maradtak, CD-ROM kiadásban jelentettük meg az UNESCO támogatásával” – részletezi a világ számos pontján létező hagyatékot Vikárius László. „Arról általában értesülünk, ha hazai antikváriumokba Bartók-dokumentum kerül, a kiterjedt kapcsolatrendszernek köszönhetően a külföldi aukciós oldalakon előforduló kéziratokról is tájékoztatnak. Előfordult már, hogy a minisztérium sietett segítségünkre felbukkant értékes dokumentumok, például Bartók-levelek, megvásárlásával” – válaszolja Vikárius László az esetleg még magánkézből előkerülő kéziratokkal kapcsolatos kérdésre.

2017.10.18 07:46

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kíméletlen részletesség

Publikálás dátuma
2018.07.17 16:15

Fotó: HBO/
Gillian Flynn a Holtodiglan című regényével lett nemzetközileg ismert krimiíró, a David Fincher rendezte filmadaptáció pedig egy csapásra sztárszerzők közé repítette. A HBO most első regényéből, az Éles tárgyakból készített minisorozatot. Méghozzá bravúrosan.
A 2006-ban megjelent Éles tárgyak sokban különbözik a Holtodiglan világától. Nem egy párkapcsolat viszonyrendszerét taglalja, mint a Holtodiglan, hanem egyetlen nőre fókuszál, akinek a harca a saját démonjaival legalább annyira életveszélyes folyamat, mint a bűnügy, amely körülveszi. Sőt, utóbbi talán másodlagos is. Ez remek drámai alapanyag volt a HBO-nak egy minisorozathoz, ahol ezt a műfajt nagyon magas színvonalon űzik.  A nagybetűs nő ebben a drámában a fiatal chicagói újságíró, Camille Preaker, aki épp végzett a néhány hónapos pszichiátriai kezelésével, amikor főszerkesztője visszaküldi szülővárosába, Missouri-beli Wind Gap nevű, mondjuk úgy, hogy zárt városkába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Csak, hát Camille fő problémája maga a gyermekkori környezet, amelynek traumatikus hatását csak az alkohol segítségével tudja túlélni. Ezt az expozíciót pedig igencsak mélyrehatóan ábrázolja Jan-Marc Vallée rendező: soha nem láttam ennyire kíméletlenül alapos ábrázolását az alkoholszenvedélynek. Camille-nek az élete nem mindig tudatos, vannak üresjáratok és kómában töltött időszakok, melynek következtében nem tudja mindig eldönteni mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Zavart lélekről van szó, akinek az esetében majd megtudjuk azt is miért vonzódik azokhoz a bizonyos éles tárgyakhoz. 
Amikor Camille visszaérkezik a családi környezetbe, megtudjuk, hogy évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával; tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta, miközben a rejtélyes módon meghalt másik lánytervér folyamatosan kísérti. A kísérteties viktoriánus házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkor emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ezt a sorozat nagyon komótosan teszi meg, nem rohan sehova, bőven időzik a kamera a részleteken, ezzel az atmoszferikusságot erősítve. Ami abszurd, hogy a tévés feldolgozás gálánsabb és gazdagabb, mint az irodalmi alapanyag, mintha csak minden oldalt adaptálni akartak volna, méghozzá úgy, hozzá is tesznek itt-ott. Ahol dramaturgiailag fontos és érdemes. Ennek következtében lett igazán nyomasztó és zaklató alkotás az Éles tárgyak, mert folyamatosan azt érezzük, hogy valami borzalmas fog történni, és szoríthatunk, hogy ekkor Camille legalább valamilyen szinten józan legyen. A forgatókönyv és a rendezés tehát példás és átgondolt, de ide sorolnám még a kitűnő színészvezetést. A Camille-t alakító Amy Adams esetében ugyan nem kell nagyon meglepődni, hogy patent alakítást nyújt, de egészen hatásos a jelenléte Patricia Clarksonnak, aki Camille anyját alakítja. Nincs rossz alakítás a produkcióban. Egyetlen egy veszélyforrást látok – ez viszont magából a koncepcióból fakad. Azok, akik a gyors nyomozós thrillert vártak, lehet, hogy csalódni fognak, mert itt bizony mélyre kell mennünk a katarzishoz.

Infó

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.  

Témák
sorozatHBO
2018.07.17 16:15