Egy marxista Európa élvonalában

A nyolcvan éve született Gáspár László a XX. századi magyar nevelésügy történetének kiemelkedő alakja. Marxista pedagógus volt. De nem a jelző tette a század nemzetközi szinten is jegyzett pedagógusává. Egy ideológiailag determinált világban a marxi eszmerendszerrel léte és tudata alapján azonosuló olyan szakember volt, aki az eredeti marxi szövegek kritikai elemzése és alkotó továbbgondolása alapján kísérelte meg a XIX. századi filozófus életművét a nevelésre vonatkoztatni. Eredeti megközelítése alapján többen nevezik őt a neomarxizmus hazai úttörőjének.

Felvetődik a kérdés, miért a marxi szövegekhez nyúlt vissza, miért nem a kor filozófiai, szociológiai, pszichológiai elméleteinek valamelyike ragadta meg figyelmét? Gáspár azt a feladatot vállalta, hogy újragondolja a dogmatikus sallangoktól terhelt marxi elméletet, új összefüggésekben mutat fel egy lehetséges pedagógiai alternatívát.

Gáspárt pályája kezdetétől a társadalmi kontextusban végbemenő személyiségformálódás objektív folyamata és a szubjektív nevelőtevékenység viszonya, a nevelés évezredes alapkérdései foglalkoztatták. „A legfőbb következtetés, amelyre a téma tanulmányozása közben jutottam: a pedagógia fő problémáit – „mire neveljünk?”, „mivel neveljünk?”, „hogyan neveljünk?” - elsősorban az össztársadalmi gyakorlat tartalmának és struktúrájának elemzése alapján közelíthetjük meg” – írja. Ezt a gondolatot fejtette ki elméleti munkásságában és ezen az elméleti alapon szervezte, irányította iskolakísérletét Szentlőrincen.

Nevelésfilozófiai munkásságának összegzése szerint a nevelés célja az egyén mindenoldalú fejlesztése annak érdekében, hogy képes legyen önmaga és a társadalom érdekében – az össztársadalmi gyakorlat keretében - képességeit kibontakoztatni. Az iskola feladata az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés, a nevelésnek az alapvető társadalmi tevékenységi módokat kell közvetítenie, a nevelés gyakorlata pedig nem más, mint a pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat. A társadalmi gyakorlat és a nevelés viszonyának történetét elemezve jutott el e két jelenség organikus kapcsolatának lényegéhez. E kapcsolatról akkor beszélhetünk - fogalmaz -, ha azok a tevékenységek, amelyeket a „neveltek” végeznek, társadalmi szempontból jelentősek, és a társadalmi gyakorlatra való előkészítést szolgálják. Éppen ezért az általános nevelés lényegi meghatározottsága, hogy pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat, alapfunkciója pedig: az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés.

Gáspár a nevelést tevékenységek rendszerének tételezi, olyan gyakorlatnak, melyben az alapvető társadalmi tevékenységi módoknak kell megjelenni. Felfogása szerint e gyakorlat a közvetlen élet termelése – munka -, az érintkezési viszonyok termelése és a tudat – az emberi tudat által létrehozott objektivációk – termelése. A társadalmi gyakorlat e három eleme mellé sorolja Gáspár a szabadidőben végzett tevékenységeket is, azokat, melyeket nem a természeti szükségesség vagy a társadalmi kötelesség diktál, hanem a teleologikus tevékenység szükségletei. A szabadidő az emberi szervezet, a személyiség megújításának, a képességek kifejlesztésének tere. Az e keretben végzett tevékenységek eredményeként az ember más minőségben lép be a társadalmi tevékenységek rendszerébe, a közvetlen termelés folyamatába is. A társadalmi gyakorlat említett valamennyi eleme egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, a társadalmi ember – az „ember társadalmi természetének” kifejlesztése – szempontjából, miként az a követelmény is fontos, hogy a társadalmi tevékenység különböző fajtáival a gyerekek először és elsősorban a pedagógiailag szervezett formájukban ismerkedjenek meg.

Mindezek alapján fogalmazta meg a nevelés formuláját, mely szerint a teljes ember intézményes nevelésének tevékenységei a világ megismerésére fókuszáló oktatás, a társadalmilag hasznos termelőmunka, a társas és társadalmi együttműködést megjelenítő társadalmi munka és a szabadidő-tevékenységek komplex rendszere.

Gáspár László a nevelésről rendszerben gondolkodott, az iskolát, a nevelés helyi rendszerét a maga egyedi konstrukciójaként tételezte, a nevelés folyamata neki tevékenységek rendszere, az össztársadalmi gyakorlat pedagógiai reprodukciója volt. Elméleti munkássága és rendszerszemlélete alapján jutott el az iskolakísérlet gondolatáig, a teória praxissá alakításáig, Szentlőrincig. Ez ma már neveléstörténet. Miként a Delors-bizottság munkája is.

A UNESCO Közgyűlése 1991 novemberében felkérte a főigazgatót, hogy hozzon létre nemzetközi bizottságot, amely a XXI. század oktatási kérdésiről gondolkodik. A bizottság elnökéül Jacques Delors-t választották, a bizottságba a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak tizennégy képviselőjét hívták meg. A nemzetközi bizottság 1993-ban kezdte meg munkáját, jelentése végső formáját 1996 elején fogadta el.

A XXI. századi nevelés-oktatás négy alappillérét tárgyaló fejezetet azzal vezették fel, hogy hogyan lehet egyszerre biztosítani a komplex és állandóan változó világ térképét és az iránytűt is a navigáláshoz. „Ahhoz, hogy megfelelhessen e kihívásnak, az oktatásnak négy alapfeladatot kell teljesítenie. Ezek lesznek minden ember számára a tudás alappillérei élete során: meg kell tanulnia megismerni, azaz megszerezni a dolgok megértéséhez szükséges eszközöket, meg kell tanulni dolgozni, hogy hatni tudjon környezetére, meg kell tanulnia együtt élni, hogy együttműködhessen a többi emberrel minden emberi tevékenységben, s végül meg kell tanulnia élni, s ez az előző három eredménye lehet” – olvasható a jelentésben.

A bizottság által megfogalmazott alappillérek és Gáspár neveléselméleti alapvetése, valamint szentlőrinci gyakorlata közötti tartalmi azonosság tárgyszerűen kimutatható. Munkássága, annak teoretikus elemei és gyakorlata ma, amikor a magyar nevelésügy minden területén retrográd fordulatot élünk meg, különösen aktuális. Ahogy a Delors-bizottságnak az ezredfordulót követő időszak nevelésügyi gyakorlatára vonatkozó ajánlásai is.

2017.10.19 08:01

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59