Innen nézve - Pénz, mint a pelyva

Boldogult nagynéném kedvenc mondása volt ez. Igaz, amikor erre rákapott, már jóval túl járt a nyolcvanadik évén. Megélte annak idején a millpengőket, a forint erős korszakát és a nyolcvanas évek inflációját egyaránt. Amikor csaknem ötvenévnyi tanítás után nyugdíjba ment, talán húszezer forintot kapott havonta, aztán ebből majd százezer lett. Na, ezt a százezret tartotta szinte elkölthetetlenül soknak, ami persze az ő életmódja mellett érthető is volt.

Orbán Viktor nem a nagynéném, az államkassza bevételei nem az ő privát nyugdíja, a NER sem él olyan szerényen, mint egykoron Júlia néném tette, de a pénzt mégis számolatlanul költik. Olvastam a minap, hogy több esetben is „hozomra” adtak egyedi kormánydöntés alapján állami támogatást bizonyos cégeknek, mondván, majd teljesítik valamikor a szerződésben foglaltakat is. Az ilyen megállapodások többsége mögött általában foglalkoztatási, munkahelyteremtési ígértek állnak. A nálunk beruházó külföldi vállalkozások korrektek, tartják is magukat a szerződéseikhez, ugyanez a hazai vállalkozások jelentős részéről nem mondható el. Szinte nincs olyan hét, hogy a nem kormány által pénzelt kereskedelmi tévécsatornák ne fedeznének fel valahol az országban sokmilliós uniós támogatással „létesült” kamuberuházásokat, pénzszivattyúkat, amelyek mögött valamely kormánypárti politikus pereputtya áll. Ipari park, amelyben egyetlen épület árválkodik, az is üresen; kamion mosoda, amelynek a környékét régen felverte a gaz, belül se híre, se hamva a keféknek…

Az állami pénzek költésével a jegybank elnöke sem fukarkodik. Úgy gondolja, az MNB páncélszekrényeiben annyi van belőle, mint a pelyva. Egy időben mindenféle alapítványi trükkel privatizálta a közös vagyont, az alapítványokba pedig családtagjait, vazallusait ültette. Aztán úgymond „legális” hitelekkel karolta fel a nejét, a fiát, ezt-azt a rokonságból. Ha meg szóvá tette valaki a Parlamentben, hogy ez mégsem ildomos, felháborodott a „diszkrimináción”. Amióta szittya hátsónk piros pöttyeiről értekezett, nem kell meglepődni sajátos érvelésein: miért másodrendű állampolgár az ő fia, a felesége, az unokatestvére, a tudom is én kije? Végül is mi valamennyien, a Föld összes lakója, rokonok vagyunk…

Az ilyen se füle se farka érvelésnek is van nálunk létjogosultsága. Ha belegondolunk, gyakran a kormánypárti „magyarázó emberek” sem tudnak ütősebb érveket kiizzadni, amikor az esztelen állami költekezést olvassák a fejükre. „Őrült beszéd: de van benne rendszer”, idézhetnék Polonius szavait, mert a kulcs maga a „rendszer”. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely gátlástalanul támogatja a hozzá közeli vállalkozók gyarapodását - természetesen a mi pénzünkből. A háttérben szemérmetlenül folyik a pénzügyi csiki-csuki: a kedvezményezett vállalkozók egymást túllicitálva csapolják meg az állami és az uniós forrásokat.

Ha valaki szóvá teszi mindezt? Nincs elfogadható, értelmes magyarázat. Érjük be annyival: a gazdaság hasít, pénz mint a pelyva.

Szerző
2017.10.19 08:03

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59