Weinstein-ország

Me too? Me not? Ezen rágódom napok óta. Ismerős és vadidegen emberek történeteit olvasom százával a Facebookon, némelyikbe beleborzongok, másoknál egyszerűen tovább gördítem a képernyőt. Megdöbbent ez a cunami, mintha valóban leomlott volna valami gát attól, hogy a távoli Hollywoodban egy nagyhatalmú és nagydarab pasasra több tucat nő rámutatott: ő volt az, aki kihasználta, hogy tőle függünk, ő zaklatott minket, ő kényszerített szexre, amelyet egyetlen porcikánk sem kívánt.

Me not. Nem, ilyesmi velem tényleg nem történt soha. Nem fogdostak hivatali szobák mélyén, nem hívtak szeparéba éjszaka, hogy ott beszéljük meg a szakmai előrejutásom szempontjából legfontosabb kérdéseket. Me too? De minek nevezhető, ha éveken át kényszerből együtt röhögök a többiekkel, miközben a főnököm teli szájjal mesél a hódításairól? És minek az abszurd helyzet, amely minden este megismétlődik: a főnök búcsúzáskor szertartásosan körbejár, minden férfi szerkesztőtársammal kezet fog, mellettem pedig némán ellépdel? Bunkóságnak, mondjuk. De tény, hogy a bosszúból kitalált performanszt - távozása után felállok, és mély tisztelettel kezet fogok a szomszédos kollégával - a főnök jelenlétében sosem merem előadni.

Ezek a dolgok is a női alávetettségről szólnak, de nem mérhetők azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről most mások mesélnek. Nem említhetők egy lapon a tanárja által a szertárba citált diáklány szorongásával, aki tudja, hogy a felvételit kockáztatja, ha a csalódott férfi bosszúból rossz jegyet ad neki. Az én apró megaláztatásaim a "belefér" kategóriába tartoznak, ha mondjuk a színésznő helyzetéhez mérjük őket, aki szakmai karrierjét áldozta fel, amikor nem követte a főnökét a hálószobába.

A facebookos történetzuhatag azonban nemcsak azért megrázó, mert számtalan Weinstein-kompatibilis élmény bizonyítja, hogy a társadalomban nagyon is mélyen gyökerezik a férfi evidens felsőbbrendűsége, és pár olyan évtized, amikor szavakban mindenki az akarat szabadsága és az egyenrangúság mellett teszi le a voksát, még nem írja felül azt a degradáló gyakorlatot, amely apáink, nagyapáink korában majdhogynem természetesnek számított. (Mielőtt rávágják, hogy ez nem igaz, kérem, dúdolják végig mondjuk a G. Dénes-Bágya örökbecsűt, tudják, "Pardon! Bocsánat főnök úr!" Na ugye.)

A másik rádöbbenés, hogy a sorjázó élmények már rég nem pusztán az egzisztenciális kiszolgáltatottságot kihasználó abúzus esetei, hanem általában, a szexuális visszaéléséi. Nők és férfiak vallanak a mélyre ásott traumákról, a gyerekkori molesztálásról, a naivitásukat kihasználó felnőttekről, a párkapcsolati erőszakról. Az áradat megállíthatatlannak tűnik, és hirtelen kristálytisztán látszik: nem pusztán múltunkat, történelmi bűneinket, hanem minden rendű fájdalmainkat illetően is súlyosan kibeszéletlen terheket cipelünk mindnyájan. Az egyén is beteg, nem csak a társadalom.

A reflektorfény, akárcsak a nyilvános vallomások most bizonyára hoznak valamiféle enyhülést. Gyógyírt azonban csak a közgondolkodás átalakulása hozhatna, amire erre a felülről megszabottan kegyetlen és macsó világban aligha van esély.

Szerző
2017.10.19 08:09

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59