Meghalt a százéves francia filmlegenda

Publikálás dátuma
2017.10.19 17:38
FOTÓ: AFP / COLLECTION CHRISTOPHEL
Fotó: /
Százéves korában elhunyt Danielle Darrieux, a francia mozi legendás színésznője, aki az egyik leghosszabb karriert tudhat magáénak Franciaországban és Hollywoodban - tudatta családja csütörtökön a francia sajtóval.

"Az egészségi állapota az elmúlt hetekben egy kisebb esést követően kezdett romlani, kedden pedig elaludt, mondhatjuk így" - mondta társa, Jacques Jenvrin. "Százévesen egy kicsit törékeny volt, és bár már nem látott, nagy életkedve volt. Október 4-én fogadtunk látogatókat és nagyon jól volt" - tette hozzá.

Danielle Darrieux, aki májusban ünnepelte századik születésnapját, több mint száz francia és amerikai filmben játszott.

Danielle Darrieux a második világháború előtti generációk női szépségideálját testesítette meg. Fiatalságának bájával, könnyed természetességével és franciás temperamentumával könnyen meghódította a közönséget, hosszú ideig a mozivászon egyik legkitűnőbb művésznőjének, mi több, a francia nőiesség megtestesítőjének tartották.

Bordeaux-ban, egy katonaorvos lányaként látta meg a napvilágot 1917-ben, 14 éves korától tanult a párizsi konzervatóriumban énekelni és csellózni, 1931-ben, a La Bal című filmben debütált nagy sikerrel; s ezzel el is indult hosszú, dicsfénnyel övezett filmes karrierje. Az ifjú színésznő nagysikerű alakítást nyújtott az 1937-es Mayerling című filmben; a valós alapokon nyugvó szerelmi történet filmes adaptációját a rendező, Anatole Litvak egyik remekműveként tartják számon.

Ezt követően Darrieux az amerikai Universal Pictures-el szerződött le és egy évre rá, 1938-ban már be is mutatták a Párizsi divat (The Rage of Paris) című, az Egyesült Államokban készült vígjátékot, amelyben egy Amerikába tévedt, munkát kereső francia lányt alakít. Ezekben az években a Broadwayn is fellépett színpadi szerepekben.

Amerikai debütálását követően visszatért Franciaországba, ahol az ellenállási mozgalom megvádolta azzal, hogy német katonákat szórakoztatott. A nácik kiszolgálójának bélyegzett színésznőt később felmentették a vádak alól, és újrakezdhette karrierjét.

A háborút követően árnyaltabb szerepekben emelkedett a legtöbbre tartott francia színésznők sorába. A változás már A királyasszony lovagjában (1948, Pierre Billon) is érzékelhető volt, a film kirobbanó sikert aratott. Művészete az idők folyamán elmélyült, fejlődése még inkább nyomon követhető volt Max Ophüls kései filmjeiben, amelyekben különböző karaktereket formált meg: ilyen volt a Körbe-körbe (1950), Az élet örömei (1951) és a Madame de...(1953) című alkotás.

Darrieux nevéhez köthető számos klasszikus regényadaptáció közismert nőalakjainak megformálása is; ő játszotta Renalnét az Autant-Lara rendezte Vörös és feketében 1954-ben, illetve ő volt Hédouinné a Duvivier féle Tisztes úriházban. Az 1950-es évek végén emlékezetes szerepei között szerepel a Zűrzavar és éjszaka (Gilles Grangier, 1958), a Szerelemmel látni (Denys de la Patelliére, 1959) és Duvivier filmje, a Marie-Octobre/Különös találkozás (1959) is.

A filmezés mellett Darrieux néha színpadon is fellépett, a hatvanas években pedig énekesnőként koncertezett, kabarékban szerepelt és lemezfelvételeket készített. 1970-ben Katharine Hepburn főszerepét vette át a Coco című Broadway-musicalben.
Darrieux kiváló alakítást nyújtott az új hullám rendezőinek - főként Chabrol és Démy - filmjeiben is; mindenek előtt a Kékszakáll (1962), A rochefort-i kisasszonyok (1967), valamint az 1982-es Egy szoba a városban című alkotásokban. Az 1980-as években született filmjei közé tartozik a Téchine rendezte Ahol a bűn lakik (1986), valamint a Néhány nap velem című film 1988-ból.

A színésznő legutóbb Francois Ozon 8 nő (2001) című filmjében kapott szerepet. A 2002-es Berlini Filmszemlén díjazott műben Danielle Darrieux mellett olyan népszerű francia színésznők láthatók, mint Catherine Deneuve, Isabelle Huppert, Emmanuelle Béart, Fanny Ardant, Virginie Ledoyen, Ludivine Sagnier és Firmine Richard.

Danielle Darrieux 2003-ban lépett utoljára színpadra, Eric-Emmanuel Schmitt kortárs szerző Oscar et la dame rose című egyszereplős művében, amiért elnyerte a legjobb női színésznőnek járó, legjelentősebb színházi elismerést, a Moliere-díjat, 2010-ig rendszeresen játszott mozi- és tévéfilmekben.

Danielle Darrieux háromszor volt férjnél, Henri Decoin és Porfirio Rubirosa után a forgatókönyvíró Georges Mitsinkides-hez ment hozzá, akivel örökbe fogadott egy fiút. Férje és fia is meghalt az 1990-es években.

Szerző
2017.10.19 17:38

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20