Cenzúra a színházban

Publikálás dátuma
2017.10.20 07:45

Fotó: /
Vörös István darabját anyagi okokra hivatkozva nem játssza a Magyar Színház, az alkotók azonban mást látnak a döntés hátterében.

- Igaz-e a hír, miszerint politikai okokból betiltották a darabját már a bemutató előtt?

- Nem mondhatom, hogy igaz, hiszen bemutattuk – egy alkalommal. Nem mondhatom, hogy nem igaz, hiszen a folytatás bizonytalan. Végtére is az a színház, amelyik átvette volna a produkciót Dorogról, visszalépett. De hogy politikai okokból, az kizárt, hiszen ez egy politikai darab. És az előadás még inkább. Senki se tiltotta be, a senki állította meg. Ha megállította.

- Ki az, akinek engedélyezési jogköre van egy színdarab és egy előadás kapcsán?

- Az engedélyezési jogkört cenzúrának is fordíthatnánk. Ilyen jogot nem ismer el az alaptörvény sem. Ilyen tevékenységnek a létét nem lehet újra elfogadni. Különben lehet, hogy szó sincs ilyesmiről. Nekem többen magyarázták, hogy ez csak szimpla öncenzúra. Haha, de azt nekünk kellett volna végezni, ám mi nem tettük. A szöveg állítólag elindult fölfelé a hierarchiában, persze csak a formalitás kedvéért, de le már nem mint szöveg érkezett. Csak nem kell azt hinnem, hogy pozícióban levő emberek újra színdarabokat olvasnak? De jó hír is ez! A további előadások elmaradását nem cenzurális okok indokolták. Kényelmesen pénznek nevezték. De a pénz nem vállalta magára a merényletet.

- Származhat-e az előadásban résztvevőknek hátrányuk abból, hogy a darab nem marad repertoáron?

- Persze. Elég nagy hátrány volna, ha ennyi – és a többiekéről bátran mondhatom, hogy jól sikerült – munka eredménye csak egyszer kerülne a nézők elé. Nagyon rossz érzés a hiábavalóság.

- Meddig mehet el egy szerző vagy egy rendező a kompromisszumokban?

- Erről is szól a darab, egy alkalommal elhangzik: a feltámadás megalkuvás. De ezt a többiek cáfolják. Semeddig nem mehet el – ha művészi kompromisszumról van szó. Persze egy darab megírása – kompromisszum a nyelvvel. Az előadása kompromisszum a valóság adta lehetőségekkel. De ön nem ilyesmire gondolt.

- Mit gondol, 2017-ben lehet-e cenzúráról beszélni Magyarországon?

- Lehet, hogy azért nem szerencsés ezt a kifejezést használni, mert egy régi helyzetet vetít rá a maira, és ezzel akadálya lesz a megértésnek. Van mesterségesen feltámasztott érdektelenség helyette, anyagi ellehetetlenítés, közöny. Akad persze beetetés és megfélemlítés is a kultúra lekezelésének eszközei között.

- Mi adhatott aggodalomra okot a bemutató előtt? Az ön személye, a választott téma vagy a színtársulat?

- A személyem nem hiszem, hogy aggasztó, lényegében a sátánon kívül bárkivel tárgyalóképes vagyok. Na jó, a sátán is jöhet, ha a Mester és Margaritából érkezik. A társulat remek, kitűnő és csodálatos színészek, kimagasló rendező, nem hiszem, hogy aggasztó volna. Hacsak valakit a minőség nem aggaszt. A téma? A kiegyezés esélye ma? Deák Ferenc keresése? Deák a legkevésbé félelmetes magyar politikus. Talán az a súlyosan megalázó benne?

- Előfordult-e már hasonló helyzet a karrierje során?

- Sajnos olyan már volt, hogy egy darabom (Padlizsán és paprika, mesejáték a PIM-ben, Kováts Kriszta rendezésében) egy előadást ért meg, mert kézen-közön elsikkadt a folytatás lehetősége. Még megbukni se lehet egyetlen alkalommal. Az is kiváló előadás volt különben. Mire újra játszottuk volna, a díszleteket kidobták a raktárból. De nem ez az igazi párhuzam, 1979-ben felléptünk 8-adikosként egy groteszk szavalókórussal a Rátóti humorfesztiválon. A rádióműsorból az utolsó pillanatban kihagytak minket, nagyon csalódott voltam, nem is lettem humorista. De akkor nem volt mellébeszélés, az épp aktuális húsáremelés miatt a mi szövegünk már túl keménynek tűnt. Most visszatért a fiatalkorom, és a hús is drágább. A rezsi meg már nulla, mert a postás kidobálja a villanyszámlát.

- Műveit átültették már kínaira, angolra, franciára, szlovákra, olaszra, portugálra, spanyolra, lengyelre, románra, bolgárra, szlovénra. Ön is fordít, gondolt-e arra, hogy a darabját külföldön érdemesebb lenne színre vinni?

- Ez a darab azért elsősorban a magyaroknak szól. Bár, ha külföldön nem volna élvezhető egy megfelelő rendezésben, akkor itthon is jobb elfelejteni. Szóval éppenséggel meg kéne próbálni.

Kuczogi Szilvia

Pártéleti groteszk a múltból és a jelenből
Dorogon mutatták be a város támogatásával A halott mindig visszacsókol című pártéleti-történelmi groteszket. A szerző Vörös István. Sopsits Árpád rendezte, a szereplők Gáspár Kata, Hajduk Károly, Jászberényi Gábor, Molnár Mariann, Schmied Zoltán, Szatmári Attila, Takács Géza, Zalai Tamás. Úgy tervezték, hogy a produkció a Magyar Színházba kerül át, de miután annak felügyeleti szerve, a minisztérium a szövegkönyvet előzetes kontrollra bekérte, az együttműködés – az alkotók karakánsága folytán - elmaradt.
Kellemes gondolatkísérlet

Sopsits Árpád rendezésében nem csak az aradi vértanúk képét láthatjuk a színpadon, hanem a rendszerváltás utáni közjogi méltóságok portréját is. Jelenlegi és volt köztársasági elnökök, mostani és régebbi miniszterelnökök, országgyűlési elnökök arcképeit vehetjük szemügyre. A dorogi művelődési házban, ráadásul egy aradi vértanúkra emlékező ünnepséghez kapcsolódó premieren különösen meglepően hat ez a látványos gesztus. A néző várja is majd, hogy ennek a bátornak mondható rendezői instrukciónak lesz valamiféle folytatása. De aztán sokáig hiába várjuk, megmarad szimbolikus gesztusnak. A végén aztán összedől a díszlet, ez nem következik Vörös István drámájából, A halott mindig visszacsókol című műből, amely valóban merően groteszk és szórakoztató. Egy kis támogatottságú párt a kiegyezésre vágyik, ezért Deák Ferencet keresik: castingot hirdetnek ez ügyben. Vörös érzékletesen ábrázolja a politika világát, az érintett személyek– pártelnök, alelnök, titkárnő, portás, jelentkezők – hitelességét, motivációit, korlátait. (Az órát, vagyis az idő múlását egy élő figura játssza nagyszerűen.) Tényleg belesűríti mindazt, amit sokunk gondol a rendszerváltás utáni időszakról, pártokról, pártrendezvényekről, elhangzott mondatokról és állításokról. Van itt aztán gyilkosság, feltámadás és sok minden. A színészek teszik a dolgukat, hozzák a karaktereket és nem rajtuk múlik, hogy végül nem gyullad fel a színpad, vagyis a darab megmarad egy kellemes gondolatkísérletnek. Persze, azért azzal szembesülhetünk, hogy Deákokra már rég nincs szükségünk. Egyszerűen kimentek a divatból, mint ahogy az új kiegyezés és az ország felrázása is.

Balogh Gyula

Szerző
2017.10.20 07:45

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20