Kácsor Zsolt: A Sziklás-hegység felé menet

Publikálás dátuma
2017.10.21 09:35
KAMIONSOFŐR - Kockás ingben, kovbojkalapban FOTÓ: NÉPSZAVA ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ötvenhat éves voltam, amikor Angliába költöztek a legnagyobb fiamék, és vitték magukkal az első unokámat. Gondoltam, rendben van, ez a dolgok rendje, hadd menjenek. Logisztikai szakember a gyerek, ezt tanulta, ezt szereti, de itt nem fizették meg, Angliában kezdőként ötször annyit kapott egy hónapban, mint amennyit idehaza keresett a főnöke. Elmentek, hiányoztak, de gondoltam, itt van még a másik kettő gyerek, nem maradunk egyedül. De rá egy évre, hogy a legnagyobb gyerek kiment, kiköltözött Londonba a nagylányom, méghozzá a vőlegényével együtt, aki egyébként skót, itt ismerkedtek meg Pesten egy nyelviskolában. Gondoltam, ez is rendben van, ez a dolgok rendje, hát hadd menjen a nagylány, hadd boldoguljon, ráadásul Anglia manapság már nem távolság, mondtam az asszonynak, hogy ha nagyon hiányzik a nagylány, felülünk a repülőre, és meglátogatjuk. Rá egy évre, hogy a középső gyerek kiment, lediplomázott a legkisebb gyerek, és amikor előállt vele, hogy kiköltözik Londonba, hát nyeltem egyet, pedig legszívesebben az asztalra basztam volna. A rohadt életbe, hát azért neveltünk föl három gyereket, hogy mire megöregszünk, mind a három lelépjen?

De erőt vettem magamon, nem basztam az asztalra, hanem bólintottam, hát jól van, hadd csináljon szerencsét a legkisebb gyerek is, hátha olyan szép lesz a vége, mint a mesében. Nem lett olyan szép a vége, mert ott maradtunk ketten az asszonnyal a kétszintes, ötszobás családi házban. Nem volt időm ezen keseregni, mert mire kirepült a három gyerek Londonba, engem lapátra tettek a cégnél, pedig már majdnem beértem a védett korba. Ültem otthon, és tátogtam, mint egy ponty, amikor közölte a feleségem, hogy elválik. Akkor felnéztem a plafonra, és elbődültem. Életemben akkorát nem ordítottam, mint akkor, azt hiszem, erre mondják, hogy leszakad a plafon, mert tényleg úgy éreztem, hogy ettől az ordítástól most le fog szakadni a plafon. Utólag bánom, hogy nem szakadt le, legalább agyonbaszta volna a feleségemet, aki harmincöt év házasság után képes volt elválni. Azt mondta a bíróságon, bele a képembe, hogy nem szeret, illetve hogy már tizenöt éve nem szeret. Gondolkodtam, hogy mi történt köztünk tizenöt éve, de nem jutott eszembe semmi. Annyira kiborultam, hogy idegösszeroppanást kaptam, pszichiátriára kellett járnom, de nem azért, hogy meggyógyítsanak, hanem azért, hogy leszedáljanak. Abból nem lehet az embert kigyógyítani, ha még nincsen hatvan éves, és háromgyerekes családapából pár év leforgása alatt egyedül élő, búskomor hülye lesz. Na, akkor határoztam el, hogy elmegyek teherautó-sofőrnek. Ne kérdezd, hogy miért, mert én se értem. Számviteli főiskolát végeztem, mérlegképes könyvelő vagyok, egész életemben irodában dolgoztam, és soha életemben nem ültem teherautón.

Talán onnan jött az ötlet, hogy valamikor régen, még kamaszkoromban láttam egy amerikai filmet, amiben kockás inges, kovboj kalapos kamionsofőrök egész életükben magányosan rótták a prérit, nem is tudom, hogy hol, biztos valahol Texasban, óriási kukoricaföldek között, és folyton a Sziklás-hegységet emlegették, ami nekem akkoriban nagyon tetszett. Beiratkoztam egy teherautó-sofőr tanfolyamra, és elvégeztem, pedig eleinte mindenki azt hitte a csoportban, hogy a NAV-tól jöttem, és beépített ember vagyok, aki a szabálytalanságokra utazik. Hiába mondtam, hogy teherautó-sofőr akarok lenni, egyszer nyíltan kiröhögtek a csoporttársaim, pedig mindegyik a fiaimmal lehetett egykorú. Nem törődtem velük, letettem az elméleti vizsgát, aztán megcsináltam a gyakorlatot is, és nagyon meglepődtem, hogy ott találtam magam egy három és fél tonnás teherautón. Olyan szép volt, mint a mesében. Akkor lehetett volna szebb, ha tényleg a prérin vezetem ezt a nagy dögöt, az óriási kukoricaföldek között, kockás ingben, kovboj kalapban. Amikor kísérővel először rám bíztak egy rakományt, úgy kurjongattam az úton, mint egy gyerek, pedig nem a Sziklás-hegységbe mentem, csak Debrecenbe. Amikor odaértünk, csináltam magamról egy képet, s feltettem a fészbukra, hadd lássák a gyerekek Londonban, hogy mire vitte az apjuk. Akkor már egyedül laktam, és meg voltam győződve róla, hogy egyedül maradok, megundorodtam mindenkitől, a pszichiáter szerint a válás miatt, de hát erre magamtól is rájöttem.

Szóval feltettem a képet magamról, és elkezdték lájkolni a haverok, meg az ismerősök, köztük a Rozi, akivel egy osztályba jártam a gimnáziumban. Elkezdtünk csetelni, aztán találkoztunk, aztán meghívott magához rántott csirkét enni krumplipürével és uborkasalátával. Na, azóta vagyunk együtt. Ha nekem valaki tizenöt évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy tizenöt év múlva nem lesz meg se a családom, se a házam, se a cégem, és mégis boldog leszek, akkor ordítva kiröhögöm. Pedig most ez van. Se családom, se házam, se cégem, csak a Rozi van, meg néha az unokák, évente háromszor-négyszer meglátogatnak, aminek nagyon örülök, mert legalább gyakorlom az angolt. Hátha egyszer még szükség lesz rá valahol Texasban, a kukoricaföldek között, a Sziklás-hegység felé menet, Rozival.

2017.10.21 09:35

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00