Pillantás a kilencedikről - Hazug rendszer

Az ember olykor hajlamos arra, hogy a vágyait vetítse ki, és arra gondoljon, hogy a világ tud normális is lenni. A világ itt egy kicsit fennkölt kifejezés, mert valójában a Fideszre gondolok, de hát mit csináljak, ha manapság a mi világunkat a Fidesz jelenti. Pontosabban a rezsim, hogy Debreczeni József kifejezését használjam, amit számunkra ez a párt teremtett, számunkra, akik szinte semmiben sem értünk vele egyet, mégis az ő játékszabályai szerint kell léteznünk.

Igen, olykor felbukkan egy arc, egy hang, amiben reménykedni kezdünk, hisszük, hogy ez más, mint a többi, tisztább, őszintébb, emberibb. Hogy akit látunk, hallunk, az nem része a rendszernek; önálló gondolkodó, saját személyiséggel rendelkezik, és úgy vagyunk vele, mint a későkádári időkben: létezésük a kontraszelekció hibája. Aztán egyszer csak rá kell döbbennünk, hogy szó sincs róla; pont olyan alkotóelemei a hatalom mechanizmusának, szerepük épp úgy felülről – ha értik, kire gondolok - vezérelt, mint a többieké. A tisztább arcvonások, a bársonyosabb stílus, a bátrabb szembenézés a médiával pontosan annyira illeszkedik a szerkezetbe, mint az ellenkezője, a bárdolatlan beszéd, a nyelvi abúzus. És akkor az ember koppan egyet; már megint tévedett, nincs itt valójában kibeszélés, a szerepek így vannak kiosztva, az átmeneti zavart is a casting, úgymond a producer ügyes választása okozza. Vagyis Orbán szétnéz a fideszes mezőnyben és dönt az előadókról. Dönt arról, hogy kié legyen a sármos szerep, ki kapja az értelmiségi attitűdöt, és ki lesz a rossz fiú. De a forgatókönyvtől már nem térhetnek el, mozgásterük annyira szabad pusztán, amit számukra engedélyeznek.

És mi mégis, mindig belesétálunk a csapdájukba, elhisszük, hogy most ók mégiscsak mások, önállóbbak. Egészen addig, míg el nem jön a kiábrándulás.

Aktuálisan Lázár Jánosról és Gulyás Gergelyről beszélek, ők azok, akik újra és újra képesek megtéveszteni bennünket – engem? -, hogy aztán egyetlen mondatukkal, nyilatkozatukkal mindent romba is döntsenek. Azzal persze, hogy gátlás nélkül vállalnak föl nyilvánvaló hazugságokat, védelmezik hamis szavakkal a védelmezhetetlent. Lázár, a miniszterelnökséget vezető miniszter, aki mostanság úgy (is) viselkedik, mint aki ki-kikacsint a hatalomból, a CEU ügyében azt közli a kollégákkal: az egyetem, amelynek rektora egy bukott liberális – mintha ennek, ha így volna is, bármi köze lenne a kormány-CEU harchoz -, idáig azért küzdött, hogy ne vezessék be azonnal az új törvényt, és most, hogy ezt a lehetőséget megkapták, tovább folytatják a politikai harcot. Lázár természetesen pontosan tudja, hogy az egyetem eleve a törvény ellen küzdött, nem pedig a halasztásért. Mint ahogy Gulyás Gergely frakcióvezető is tudja, hogy az amerikai ügyvivő miről beszélt, amikor a magyar sajtószabadság állapotát kritizálta. Pontosan tudja, hogy a Fidesz megszállta a magyar sajtót, már-már pártállami időket idéző módon.

Hallgatjuk a két férfit és ismét rá kell jönnünk: ők is csak a rendszer részei. Mint ahogy, egyelőre, mi magunk is azok vagyunk; a hazugokat most még senki sem éri utol.

2017.10.21 08:07

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19