Hosszú oldal - Díszhal

Végignézte, ahogy a busz megérkezik a megállóba, nyílnak az ajtók, az emberek fel- és leszállnak. Az ütemes csengetés távolinak tűnt: mintha víz alól hallotta volna csupán. Akkor sem rezdült meg, amikor az ajtók jókora csattanással bezáródtak. „Pedig ez jó busz lett volna” – gondolta; vagy inkább csak átszivárgott rajta a gondolat, és állt tovább, mint saját tehetetlenségének hirdetőoszlopa.

Nézte egy darabig a zöld fényt a járdasziget előtt összegyűlt pocsolyában, s csak akkor indult el végre, amikor a lámpa már villogott. Érezte, hogy a késő esti pára szép lassan megszállja a haját, ami ettől menthetetlenül begöndörödik. Normális esetben ez kétségbe ejtette volna. Most azonban vett egy nagy levegőt, mintha ellenőrizni akarná, megvan-e még a tüdeje, és nekiiramodott.

Az a mondat, az nem ment ki a fejéből. „Nem vagy retardált!” Felháborodott mondat volt. Egyszerre értetlenkedő és méltatlankodó. És ez a hangsúly valahogy egészen közelinek hatott. Mintha valaki bedugta volna a fejét a víz alá, egyenesen az övé mellé.

Bizonyos pillanatokban úgy érezte, nevetnie kell rajta. Nem a mondaton, hanem hogy tulajdonképpen ez volt élete legszebb bókja, ami meglehetősen sokat mond el az életéről. Az idő többi részében meg sírhatnékja támadt. Hogy örömében vagy fájdalmában, azt még ő maga sem tudta eldönteni. Mert nem gondolta, hogy vannak ilyen mondatok. Pláne ilyen hangsúlyokkal.

A mondat nem volt különösebben szép, sem pedig romantikus, de kíméletlenül világított rá: ő lényegében mást sem csinált eddig egész életében, csak elnézést kért azért, amilyen. Próbálta megindokolni, racionális okokat sorolt, és a végén valamiféle bágyadt eleganciával odaszúrta a magyarázat mögé: hát, ezért lettem ilyen retardált. És akkor jött ez a mondat, felborítva az aprólékosan felépített rendszert. Mert hát, ha ő nem is retardált, akkor kezdheti elölről az egészet – és ez megrémítette.

És immár nemcsak a mondattól nem tudott szabadulni, de egy képtől sem, amely befészkelte magát az agyába. Hogy mindazok, akikkel olyan nagyon meg akarta értetni magát, akiktől állandóan elnézést kért, úgy bántak vele, mint egy díszhallal. Gondozták, néha elgyönyörködtek benne, meg is dicsérték, mutogatták a vendégeknek, máskor meg, ha éppen kényelmetlen volt leugrani haleleségért a boltba, hangosan méltatlankodtak, hogy valami értelmesebb háziállatot is választhattak volna. Ő pedig hiába próbált a lehető leghasznosabb, legtökéletesebb hal lenni az akváriumban – sőt: a világ összes akváriumaiban együttvéve –, a vége mindig csak magyarázkodás volt.

Most vette csak észre, hogy a nyakát egészen eláztatták az arcán végigcsorgó könnyek. „Elrepedt” – mondta félhangosan, és ijedtében még gyorsabban kezdte szedni a lábait. Aztán a következő keresztutcánál megtorpant, mert kis híján elcsúszott egy platánlevélen. Kivárt egy ütemet, mielőtt újra elindult volna. Óvatosan lépkedett tovább, nehogy kilötyögjön a víz az akváriumból.

Szerző
2017.10.24 08:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59