A Duna eltérítése

Huszonöt éve terelték a bősi erőműre a Dunát. Huszonöt év majdnem egy emberöltő, ezalatt a víznek csak az ötöde folyt a folyam medrében a szigetközi szakaszon. Négyötöde Szlovákiába, a folyammal párhuzamos oldalcsatornába került, hogy a bősi erőműben termelje a villamos energiát.

A múlt század második felének jelszava a "Legyőzzük a természetet!" volt. A Szovjetunióban hatalmas gátakat emeltek a folyókra, bár a végső nagy tervet, a szibériai folyók megfordítását már nem tudták megvalósítani. Közbejött a glasznoszty. A csatlós országok, így Magyarország és Csehszlovákia is követték a nagy testvér példáját. Negyven éve, 1977-ben államközi szerződést kötöttek a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítására. A terv Pozsonytól Budapestig átrajzolta a térképet.

A Dunának ez a szakasza síkvidéki szakasz, ahol a folyam esése kicsi. Ezért nem lehet a mederben a folyam útjába emelt gáttal a villamos energia termeléséhez elegendő magasságú vízoszlopot biztosítani, amivel a hegyes vidékek vízierőművei, például az osztrák vízierőművek működnek. A síkvidéki szakaszon nagy tavat kell duzzasztani, hogy elég magasról zúduljon a víz a turbinákra. A bős-nagymarosi rendszer terve szerint Pozsony alatt valósult volna meg a hatalmas, a Velencei-tó kétszeresét kitevő tó. Innen a Dunával párhuzamos, csehszlovák területen ásott csatornába vezet a víz útja, a csatornán Bősnél emelt gát turbináira zúdulva villamos energiát termel, végül Szapnál visszatér a Dunába. A bősi erőmű nem folyamatosan, hanem csúcsra járatva termelte volna az áramot. Naponta kétszer tervezték üríteni a tavat a bősi turbinákra. A csúcsrajáratás keltette árhullám végigszaladt volna a Dunán, egészen Nagymarosig. Az ide tervezett gát - és a mögötte felduzzadt tó - fogta volna föl a naponta érkező árhullámot.

A Pozsony alatti tó töltésében a Dunakilitinél építendő gát zsilipjén át engedték volna a vizet a Duna medrébe. Az 1977. évi államközi szerződés szerint a határfolyónak csak a víz 2-3 százalékát szánták, hogy minél több villamos energiát termeljen a bősi erőmű.

Az 1977. évi államközi szerződést, azaz a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítását törvényi rangra emelte az Országgyűlés. Ennek ellenére, az építkezés megkezdését a mindkét országban jelentkező pénzügyi problémák hátráltatták, titkos tárgyalások folytak a tervek módosításáról, sőt a vízlépcsőrendszer elvetéséről is. Végül 1984-ben a két ország módosította az államközi szerződést, öt évvel (1994-re) elhalasztva a mű befejezését. Az építkezést mindkét ország hitelekből finanszírozta. 1989-re csehszlovák területen megépültek a töltések, és a bősi gáthoz is hozzákezdtek. Magyar területen épült a dunakiliti zsilip, és Nagymaroson is megkezdődött a gát alapozásához a Duna-meder szikláinak robbantása.

Az építkezés megkezdésekor az ellene való tiltakozás is megindult. Kiderült, hogy a csúcsrajáratott rendszer biztonsági kockázatot is jelent olyan nagy városokra, mint Budapest és Esztergom, és súlyos környezetvédelmi károk forrása lesz. Gazdasági szakemberek a művet soha meg nem térülő beruházásnak minősítették. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításának megakadályozása a rendszerváltozáshoz vezető úton emblematikus követeléssé nőtt. "Lakást építs, ne gátat!", zúgta a tüntető tömeg a Parlament előtt már 1988 szeptemberében. A tüntetők szavát az akkori parlament nem hallotta meg, ám a népszavazást követelő aláírásgyűjtés sikere miatt, a nép döntésének megelőzésére 1989 tavaszán a Németh-kormány felfüggesztette az építkezést. Tárgyalások kezdődtek a kormányok között a tervekben és a szerződésben figyelmen kívül hagyott környezeti, biztonsági és gazdaságossági kérdésekről. A magyar tárgyalási pozíciót rontotta, hogy a csehszlovák fél 1989 szeptemberében kilátásba helyezte a bősi erőmű üzembe helyezése érdekében a Duna egyoldalú, csak csehszlovák területen megvalósuló elterelését, ha a magyar fél végleg eláll az építkezéstől.

A választások után az Antall-kormány folytatta az 1977. évi szerződés újratárgyalását szorgalmazó lépéseket. 1992 elején megindult az ún. ideiglenes megoldás (a C variáns) építése a csehszlovák oldalon. A Duna csehszlovák területre történő terelése érdekében nagy erőkkel folyó építkezés miatt az Országgyűlés 1992 márciusában határozatot hozott az 1977. évi államközi szerződés felbontásáról. 1992 májusában a magyar kormány diplomáciai jegyzékben bejelentette az 1977. évi államközi szerződés egyoldalú megszüntetését. A következmények rendezése érdekében új szerződés kötésére hívta fel a csehszlovák felet.

Az "ideiglenes" megoldást a csehszlovák fél befejezte és a Dunát 1992. október 25-én elterelte. Az eredeti tervben szereplő dunakiliti gát helyett a csehszlovák területen, Dunacsúnynál épült gát zsilipjein engedik a határfolyamba a vizet. A duzzasztott tó magyar oldali része nem valósult meg, a tó mérete így egy Velencei-tónyira csökkent. A bősi turbinák folyamatos vagy esetleg részleges csúcsüzemben termelik a villamos energiát. A Szap alatt tervezett létesítmények nem valósultak meg.

A határfolyam egyoldalú elterelése miatti nemzetközi vihar feloldására - az Európai Unió Bizottságának szorgalmazására - a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A bíróság elé terjesztett beadványban vállalták a majdani ítélet közös végrehajtását. A perben a csehszlovák fél jogörököse az 1993. január 1-jén megalakult Szlovákia lett.

1995 áprilisában a kormányok megállapodtak a szigetközi szakaszra egyes ideiglenes műszaki intézkedésekről és arról, hogy a hágai eljárás folyamán a Duna-mederbe a víz 20 százalékát engedik.

A bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítéletet, melyben mindkét felet elmarasztalta különféle jogsértésekért. Az ítélet szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet. A nagymarosi erőmű megépítésének kötelezettségét levették a vállunkról, mert a bősi erőmű csúcsrajáratását elvetették. Az ítélet a végrehajtást illetően részletes iránymutatással szolgál, melyek között a környezetvédelmi szempontokra és az elszámolás (kártérítés) módozataira is kitért. A kártérítés kérdésében nullszaldós elszámolást szorgalmaztak.

Az ítélet után kezdődő tárgyalásokon a magyar delegáció nem élt az ítélet számunkra kedvező lehetőségeivel, és 1998 februárjában a nagymarosi erőmű felépítését is tartalmazó szerződésről akart megállapodni. A terv ellen ismét hatalmas tüntetésen tiltakoztak az emberek, csakúgy, mint tíz évvel korábban. A nagymarosi gát felépítését is tartalmazó tervet az 1998 nyarán hivatalba lépő Orbán-kormány visszavonta. Akkor még senki sem gondolta, hogy húsz év is kevés lesz a megállapodáshoz. Holott csak az ítélet végrehajtásától várhatjuk, hogy a huszonöt éve tartó ideiglenes állapot megszűnjön, és a két ország javítson a rossz emlékű múlt hibáin. Az ítélet megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a határfolyóba engedett víz mennyisége legalább az ún. ökológiai minimumot (40 százalék) elérje. A Szigetköz (és a Csallóköz) természeti értékei legalább részleges fennmaradásának ez a vízmennyiség a záloga.

A bős-nagymarosi ügy veszteségszámlája hatalmas. Vannak számokban nem, vagy csak nagyon nehezen meghatározható veszteségeink, elsősorban a Duna és a Szigetköz természeti értékeit ért károk. De vannak számok is. A szlovák fél az elmúlt huszonöt évben 3000 milliárd köbméter vizet terelt jogellenesen a bősi erőműre. A bős-nagymarosi számlát a magyar adófizetők állták. A nyolcvanas évek közepén fölvett hiteleket a központi költségvetés törlesztette. Az osztrák hitel törlesztése 2002-ben, az ún. refinanszírozási hitelé 2006-ban fejeződött be. A végösszeg mai áron közel 550 milliárd forint, melynek 90 százaléka az 1989-ig tartó építkezés fedezete.

Szerző
2017.10.25 08:01

Mentalitás

Megint sokat tanultunk a futball világbajnokságon. Fájdalom, egyelőre nem a labdarúgás terén, ezért a magyar csapatok maradnak, ahol eddig voltak (a futottak még kategóriában). Viszont a politikusok! Nem véletlenül jegyezte meg a Fidesz-KDNP frakciószövetség szóvivője, hogy a foci mindig sokkal többről szól, mint hogy miképpen küzd két csapat a pályán. A megszólalásaival gyakran feltűnést keltő Hollik Istvánt eme Facebook-bejegyzése miatt éles támadások is érték. Pedig ő csak megpróbált - ahogy már annyiszor - méltó lenni főnöke szavaihoz, netán bővíteni is őket.
Orbán Viktor ugyanis már a múlt heti NATO-csúcs után is szükségesnek tartotta, hogy szót ejtsen a vb-ről, különösen a horvátok remek szerepléséről. Döntőbe jutásukat egyenesen ama régió dicsőségének nevezte, ahová mi, magyarok is tartozunk. Azt is mondta, "azért ez mégiscsak a mi kutyánk kölyke" (mármint a futballkultúrájuk, amit mi meg sem közelítünk). Csoda-e, ha ezek után Hollik képviselő vonalban akart maradni? A döntő előtt azt írta tehát, hogy "egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország!”.
Lényegében szót sem érdemelne ez a történelmi és politikai tudatlanság és szűklátókörűség, ha nem a Magyarországon uralkodó körök szinte hivatalos álláspontját képviselné. És nem az a szomorú, hogy a horvátok kikaptak, ami - a jelek szerint - a mi kudarcunk is. Hanem hogy ez a gondolkodás a miniszterelnöknek is sajátja. Hiszen szerinte a horvátoknak el kell hinniük magukról: bár kevesebben vannak, de semmivel sem kisebb nemzet az övék. Győztes mentalitással, nagy nemzetként kell küzdeni - üzente Orbán kedvenc lapjában, a Nemzeti Sportban. És ez már valóban nem a fociról, viszont a magyarokról szól.
Csak hogy tudják, mire számíthatnak a jelenlegi hatalomtól.
2018.07.17 10:22
Frissítve: 2018.07.17 10:23

Leégtek

Az ellenzék számára siralmas eredménnyel jártak az utóbbi hetek időközi választásai: Józsefváros, Miskolc, Veszprém csúfos bukás, jellemzően kétharmad-egyharmad arányú vereség, helyben szinte megismétlődnek az áprilisi eredmények. Lám, még Rokker Zsoltti is elcsúszott a jégen, pedig nem panaszkodhat lanyha sajtóérdeklődésére. Humoristaként nevét, arcát is többen ismerik Miskolcon, mint győztes fideszes ellenfeléét, akiről még a saját körzetében sem tudták sokan megmondani, kicsoda.
Mégis. Lett, ami lett.
Politikai elemzők és ellenzéki politikusok azt mondják, nem kell messzemenő következtetést levonni az eredményekből, ez csak egy időközi, jövő ősszel jönnek az igazi önkormányzati választások, most már arra koncentrál mindenki, nem vesztegeti az erőit, nem dob be apait, anyait, inkább kivár. A részvételi arány pedig jellemzően olyan alacsony, hogy ezt akár azzal is magyarázhatnánk: a fegyelmezett fideszes szavazótábor kötelességtudóan elment most is, a többiek meg vagy nyaraltak, vagy meccset néztek, s legfeljebb az egzotikum kedvéért ugrottak be néhányan szavazni, ha egyáltalán.
Itt, most, július közepén nem igazán látszik, mi változna, változhatna meg a bő egy év múlva esedékes „rendes” helyhatósági választásokig. Miskolc az üzeni: a fideszes jelöltnek nincs szüksége arcra, egyéniségre, netán politikai programra, sőt még csak el se kell mennie a választói közé, elég, ha a voksolás előtti napokban kiplakátolják vele a környéket jó narancssárgával: a néhány tíz méter alatt, míg az oszlopoktól beérnek a fülkébe, a szavazásra jogosultak tán nem felejtik el a nevét. Az erő szavaz, nem az eszme.
Jól is jön a nyár, már a miniszterelnök is „kációzik”. Az ellenzéki politikusoknak sem kell „kijönniük” a fényre, nem is nagyon akaródzik nekik, az is titkolózik, aki már eldöntötte, hogy ilyen körülmények között is megméreti magát jövőre. A leégés most látványos, talán az őszi napfény kíméletesebb lesz velük.
Miskolc az üzeni: a fideszes jelöltnek nincs szüksége arcra, egyéniségre, programra. Az erő szavaz, nem az eszme
2018.07.17 09:10
Frissítve: 2018.07.17 09:10