Pásztor József, a viharsarki csillag

Pásztor József mindig labdarúgó szeretett volna lenni, sokat is tett azért, hogy álmai megvalósuljanak. A Békéscsaba 1912 Előre együttesét immár 43 éve erősíti.

A 63 éves egykori futballista a viharsarki város klubjának emblematikus alakja, játékosként és edzőként egyaránt sikereket ért el Békéscsabán.

- Hogyan ismerkedett meg a labdarúgással?

- Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem, egy 4000 lelkes faluban éltem 20 éves koromig, Gávavencsellőn. Kisgyerekként is reggeltől estig fociztam, majd a helyi csapat edzéseire jártam 7 éves koromtól. Megye I-es csapatunk volt akkor, s a felnőttek között szerepelhettem már 14-15 évesen, a bátyám igazolásával, a korhatár miatt. Idő közben hívott a Debrecen, a Diósgyőr és a Nyíregyháza is, de nem mentem sehová. Jól éreztem magam otthon, s azt sem tudtam, milyen szintű futballista vagyok valójában, elérem-e azt a szintet, ami az NB I-hez kell.

Békéscsabára bizonyos Papp László által kerültem, ő ott volt katona, de voltak kapcsolatai Szabolcs megyével, említették neki, hogy Vencsellőn van egy ügyes gyerek. Sose látott játszani, de eljött értem. Korábban nem akartam más klubhoz igazolni, Békéscsabára mégis mentem. Egy hónap próbaidőt kértem a klubtól, úgy voltam vele, ha megvan a kellő tudásom, maradok, ennek pedig már 43 éve.

- Több klub is hívta, köztük fővárosiak is, de mindig Csabán maradt. Miért?

- Számomra hatalmas dolog volt, hogy én, aki egy pici faluban nőttem fel, egy ekkora város csapatánál futballozhat, ráadásul az első osztályban. Akkor kerültem a klubhoz, amikor feljutottak az élvonalba, 1974-ben. Megbecsültek itt, és mindig jól éreztem magam. Később a városba költöztek a testvéreim, majd a szüleim is. Az sem lett volna szép dolog, hogy itt hagyom őket, mikor utánam jöttek Békéscsabára.

- Amellett, hogy alapembere volt a csapatnak, klubrekorder is: 361 mérkőzésen 45 gólig jutott. Hogyan tekint vissza az aktív éveire?

- Voltak sikerek és kudarcok, de összességében szép éveket tudhatok magam mögött. Az itteni emberek mindig szerették a labdarúgást, ezért sem akart senki vándorolni egyik klubból a másikba. Úgy vagyok vele, hogy a labdarúgás a szurkolókért van. A meccseinken több tízezren voltak akkoriban, ami fantasztikus. Ott jó játszani, ahol vannak szurkolók, és szeretik az együttest, és itt bizony mindig jó volt.

- A volt csapattársak közül tartja valakivel a kapcsolatot?

- Szinte mindenkivel, de leginkább Kerekes Attilával és Vágási Sanyival. Mikor ide kerültem, együtt lettünk katonák, egy korosztály is voltunk, velük szorosabb kapcsolat alakult ki. Vágási Békésen,- Kerekes pedig Bécsben él, hetente többször beszélünk telefonon, s ha tehetjük, találkozunk is rendre. Velük nagyon szerettem játszani.

- Kilenc alkalommal volt válogatott. Milyen volt a címeres mezt magára ölteni?

- Hatalmas dolog volt, főleg számomra, hisz kis faluból jöttem, s 20 éves koromig csak úgy edzettem, ahogy jólesett. Mindent tudtam a futballról, de nem tudtam ez mire lehet elég. Sokat tettem azért, hogy válogatott lehessek, a szüleim is támogattak ebben. Mindent megtettem az álmaimért, edzés után is sokat maradtam még gyakorolni. Tudom azonban azt is, ha hamarabb kerülök Csabára, sokkal jobb futballista lehettem volna, mint így.

- A sérülések nélkül akár többször is lehetett volna válogatott.

- Vékony testalkatú voltam, kellett rám az izom. S valóban, sokszor voltam sérült, hétszer műtöttek pályafutásom alatt. Mindig valami más volt a baj, hol a lovagló izmom szakadt el, hol a vállam ficamodott ki. A kulcscsontom is eltört, de kétszer szakadt el a bokám is. Öreg hiba volt, hogy alig gyógyultan már mindig játszottam, de ennyire szerettem a futballt.

- A lila-fehéreknél 13 éven át játszott, végül külföldön is kipróbálta magát.

- Azért mentem ki, mert már abba akartam hagyni a labdarúgást, s ezzel szerettem volna zárni az aktív éveket. Svájcba mentem először, s bár mindig fájt valamim, klasszisokkal jobb voltam a csapattársaimnál. Mandulagyulladás miatt góc volt a szervezetemben, műteni kellett. Akkor hazajöttem, műtét után itthon játszottam, majd Kű Lajos kivitt Belgiumba. Ott is szerettem focizni, s mikor hazajöttem a ‘90-es évek elején, a Békéscsaba kieső helyen állt. Akkor lettem először edző, próbáltam menteni a menthetőt. Bár kiestünk, a visszajutást követően 5 gyönyörű évünk volt, 1994-ben majdnem bajnokságot nyertünk. Bronz lett belőle, indulhattunk az Intertotó kupában, utána pedig 2 kört meneteltünk az UEFA-kupában is.

- Mitől volt annyira jó akkor a Békéscsaba?

- Az is jó csapat volt, akikkel ‘90-ben kiestünk. A többség maradt, melléjük pedig a másodosztályból igazoltunk játékosokat. Remek közösség alakult ki, s ezt a jó társaságot 5 éven át egyben tudtuk tartani, ebben rejlett a siker. Később aztán szerettem volna én is befejezni, de valahogyan mindig visszakerültem a kispadra, az edzői pályafutásommal is elégedett lehetek.

Már 43 éve vagyok itt, nagyon sokat jelent nekem ez a klub. Egészen különleges érzés, mindig a közelben maradtam ráadásul. A stadiontól nem messze, 300 méterre építettem a családi házat is.

- Jelenleg a klub szakmai tanácsadója. Hogyan telnek a mindennapjai?

- A mai napig részt veszek mindenben. Minden nap kijövök a pályára, figyelem a játékosokat, az edzéseket, s megyek a mérkőzésekre is. Van NB II-es, megyei,- és ificsapatunk is, meglátásaimmal és tanácsaimmal igyekszem segíteni az edzők munkáját, figyelnek a szavaimra.

- Mit gondol, mikor juthat vissza a Békéscsaba az élvonalba?

- Én azt mondom, ebben az évben is lehetett volna rá sanszunk, de valamit elrontottunk az elején. Jövőre jó lenne ezt újra megcélozni, de nem mondtuk le erről még most sem. Erős a mezőny, pontszámok tekintetében közel vannak egymáshoz a csapatok, azonban ahhoz, hogy előrébb léphessünk, sokkal jobb teljesítményt kell nyújtanunk.