Sötét árny Ausztriában

Közép-Európa egyetlen nagy falu! – kiált fel Szabó István híres „német trilógiájának” utolsó darabjában a főhőst alakító Klaus-Maria Brandauer. Nehéz lenne vitatkozni ezzel a kijelentéssel. A hajdanvolt Monarchia romjain létrejövő nemzetállamok sem népességük mentalitását, sem establishmentjük politikai kultúráját tekintve nem különböznek egymástól markánsan. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy „a lázadás évére” vonatkozó orbáni prófécia nem egész Európára, mindössze az öreg kontinens keleti felére teljesedett be. Csakhogy idáig kizárólag az egykori keleti blokk államaiban ütötték fel fejüket autokratikus tendenciák, Ausztria azonban a vasfüggöny másik oldalán foglalt helyet.

Még nyugtalanítóbb, hogy a jelek szerint az uniós vezetők ingerküszöbét már nem éri el a „barna veszedelem” fenyegetése, melyet az Osztrák Szabadságpárt részvétele jelent az új bécsi kabinetben. Tizennyolc esztendeje a néppárti Wolfgang Schüssel kísérlete, az FPÖ-vel való koalíciókötés még hihetetlen felzúdulást okozott Nyugat-Európa fővárosaiban. Ausztria akkor gyakorlatilag karanténba került az EU-n belül, azon kívül Washington is hazarendelte konzultációra bécsi nagykövetét. A nyugati demokráciák aggodalma a szélsőjobboldali szabadságpárt hatalomra jutása miatt persze most is érzékelhető, a politikai klíma gyökeres megváltozása következtében azonban Brüsszel ezúttal óvakodik látványosan protestálni az osztrák kancellárjelölt szövetségkötése ellen; a demokrata érzelmű döntéshozók jobbára beérik azzal, hogy lélegzetvisszafojtva figyelik, a Strauss-doktrínát felrúgó Sebastian Kurznak vajon sikerül-e úgymond domesztikálnia az FPÖ-t.

Ausztria jelenlegi jobbratolódása még akkor is az alpesi ország történetének legsötétebb fejezeteit idézi, ha a szabadságpárt által dominált következő kormányzati ciklust nem lehet minden további nélkül összevetni majd a harmincas évek úgynevezett ausztrofasizmusával. A szociáldemokráciával, illetve parlamentarizmussal kíméletlenül leszámoló, Engelbert Dollfuss nevével fémjelzett tekintélyelvű rezsim ideológiájának központi eleme az antiszemitizmustól sem mentes bigott katolicizmus volt. Az FPÖ-vel kokettáló néppárt viszont elsősorban annak köszönheti mostani sikerét, hogy gyakorlatilag magáévá tette leendő koalíciós partnere bevándorlás-ellenes retorikáját. A szélsőjobboldal olykor nyugati szomszédunkban is egyenesen az európai zsidó közösségek védelmezőjeként tünteti fel magát a muzulmán bevándorlók ellenében. Mindez azonban szemfényvesztés. A gyűlölendő „idegen” szinonimája a Dollfuss-érában többek közt az izraelita volt, most a muzulmán. A szabadságjogok érvényesülésének legfőbb indikátora egy adott államban pedig éppen a mindenkori kisebbségek helyzete.

A néppárt és a szabadságpárt érdekházasságának a bécsi törvényhozásban az a tanulsága továbbá, hogy a magyarhoz hasonlóan az osztrák társadalom is önvizsgálatra szorul. Az Orbán-kabinet mérhetetlen cinizmussal a német megszállók vétlen áldozataként tünteti fel a holokausztban bűnrészes Horthyt. A jelek szerint egyesek Bécsben is úgy vélik, hogy az Anschluss feljogosítja őket a bűnös feledésre.