Széf, ami széf

Érthető elvárás, mint hogy minden fontos állami adatról legyen legalább egy vaspéldány, és annak logikájával sem tudunk érdemben vitatkozni, hogy a nagy adatbázisok biztonsági mentése egy helyre, egy "állami adattrezorba" kerüljön. Ezt kívánja a közügyek működőképessége és az állampolgári jogbiztonság egyaránt.

Más kérdés, hogy egy olyan adminisztrációtól kicsit meghökkentő ez a felvetés, amely eleddig a legkevésbé sem jeleskedett az biztonságos adattárolás megteremtésében. Természetesen nem az állami működéssel vagy a közpénzköltéssel kapcsolatos információkra gondolunk: egy közhivatal, pláne egy minisztérium trezorilag ma felér a Fort Knoxszal. Tessék csak azokra a heroikus küzdelmekre gondolni, amelyekre egy-egy pimf, ámbár közérdekű adat kiperelésekor a sajtó vagy egy-egy ellenzéki képviselő kényszerül; nem beszélve az olyan nyegle viccelődésekről, mint a Demeter Mártának legutóbb öt minisztériumból is elküldött "válasz", miszerint 'Az Ön által feltett kérdés egy reménytelen helyzetben lévő politikai párt kétségbeesett lejáratási kísérlete, ezért ezzel nem kívánunk foglalkozni".

Ellenben hogy a mai magyar állam valójában milyen pótolhatatlan adatokat őriz és milyeneket nem, arról e pillanatban senkinek sem lehet fogalma. Ami tudható, hogy például még a legeslegelső Orbán-kabinet hagyott fel a kormányülések rögzítésével, és mindmáig nem rendezték átlátható, levéltári szempontból releváns módon az elektronikusan keletkező (magyarán: immár szinte minden) állami döntéshozatali dokumentum megőrzését. De hogy valami kézzelfoghatóbbat mondjak: a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosításakor is megígérték, hogy ezután mindenki egyéni számlán tájékozódhat a befizetéseiről és a várható járandóságáról. Valaki?

A nagy bejelentésből tehát e pillanatban egy dolgot tudhattunk meg: valaki megint építeni fog valamit, és az drága lesz.