Húszezer

A vetés lassan beérik. Abban az országban, ahol egy volt csempés (egy bukott volt csempés; üzletemberként akkorát bukott, mint Rottenbiller, miközben az őt az első Fidesz-kormány alatt hitelezni kezdő állami bank is jól megégette magát) meg egy volt jogász írja az oktatáspolitikát – Parragh Lászlóra és Orbán Viktorra gondolunk –, a Fidesz-kabinet regnálásának hetedik évére bő tíz százalékkal, húszezer fővel csökkent a gimnazisták létszáma. Hiába mondja majd be a „közrádió”, hogy ez mekkora siker, és egyébként is, a demográfia (meg Soros) a hibás. Az érintett korosztály, vagy akár a magyar népesség korántsem tizedelődött meg hét év alatt. (És a kormány egyébként is demográfiai fordulatot ígért – emlékszik még valaki a Matolcsy-bébikre, akiknek a balliberális átokkormányzás elmúltával hirtelen kedvük támadt megszületni?). Azokat a pancser, bűnös és mondjuk ki: nemzetellenes döntéseket viszont, amelyek a gimnazisták eltűnéséhez vezettek, nem demográfusok, hanem ma is kormányon lévő politikusok hozták meg.

A csempés meg a jogászbojtár munkaalapú társadalomról, újraiparosításról álmodott. Bár szerintem valójában már akkor is arról álmodoztak, hogy zsebre vágják majd az egész magyar gazdaságot, és milyen jól fog jönni hozzá az olcsó, képzetlen munkaerő. De azt mégsem lehetett volna kormányprogrammá tenni – a következményeket pedig ismerjük. Az ingyenes felsőoktatás de facto megszüntetését (ma már mindenki fizet: a többség költségtérítés formájában, a szerencsés kisebbség pedig a röghöz kötés merőben XXI. századi intézkedése révén), a gimnáziumi férőhelyszűkítést, a felvételi szabályok beharangozott – és a családi stratégiákba saját tapasztalat szerint is jó előre beépített – változtatását, meg az egyértelmű, minden csatornán az arcunkba tolt politikai akaratot, amely szerint egy jó szakma nemhogy az érettséginél, de a diplománál is többet ér.

Két baj van ezzel – már azon túl, hogy outsiderek találták ki az oktatáshoz értők egybecsengő véleménye ellenében. Az egyik, hogy ha az ország felemel(ked)ése lenne a cél, akkor rossz az irány: mindenki, akinek a közelmúltban sikerült a nagy ugrás – előrébb jutni a nemzetek rangsorában -, az az oktatás fejlesztésével, a diplomások arányának megsokszorozásával érte el a sikert, Finnországtól Dél-Koreáig, ellenpélda pedig nincs. A másik gond, hogy már rövid távon sem működik. Most komolyan, magas alapképzettségű, a tudás megszerzésére megtanított fiatalok helyett olcsó bérű, csak egyetlen szakmához értő szakmunkásokat akarunk versenybe küldeni a munkabér nélkül dolgozó, bármikor fillérekért átprogramozható robotokkal szemben? Van még, aki őszintén hiszi, hogy az a jövő, ha mindenki asztalos meg villanyszerelő lesz? Egyáltalán: itthon maradnak majd azok az asztalosok meg villanyszerelők? Akik ezt kitalálták, próbáltak mostanában egy normális asztalost vagy villanyszerelőt találni?

Amit elvetettek – a bukott csempés, a volt jogász és a többi „szakember” -, az most kezd kihajtani. Még csak a csírák látszanak, de ideje hozzászokni: a termést generációkon át fogyaszthatjuk majd.