szexuális zaklatás;Kerényi Miklós Gábor;

2017-11-09 07:08:00

Zaklatás

Létezik egy népszerű nézet arról, hogy a közvélemény – olyan értelemben, ahogyan az elmúlt évszázadokban használtuk a fogalmat – megszűnt: a sajtó manipulált üzleti és politikai véleményeket közvetít, a Facebook (és általában a közösségi média) pedig az azonos nézeten lévők között képez csomópontokat, hatékonyan akadályozva az együttgondolkodást és a konszenzus kialakulását vitás helyzetekben. De attól, hogy egy gondolat népszerű, még nem feltétlenül igaz. A magyar kulturális élet frissen színpadra került zaklatási ügyei azt igazolják, hogy a közvélemény létezik, működik és befolyásolja a dolgok kimenetelét, akár az üzleti vagy politikai aktorok ellenében is.

Amögött, hogy Marton László vagy Kerényi Miklós Gábor kivonuljon a szakmai és a közéletből, aligha volt üzleti érdek: mindketten sikeres színházat működtettek különféle pozíciókból. A politikai érdekeltség sem kézenfekvő – hogy mást ne mondjunk, Kerényi színházi karrierjének végére aznap került pont (valószínűleg véglegesen), amikor a frissen Fidesz-közelbe került bulvárlap megpróbálta a védelmébe venni.

A történtekre nincs más magyarázat, mint hogy a nevezettek olyasmit műveltek – legalábbis a tanúk/sértettek állítása szerint –, amit a magyar közvélemény még a jelenlegi szétzilált, árkokkal szabdalt, szétbombázott állapotában sem fogad el. Nem a mostanában mindent jobban tudó politika és nem is a sajtó, hanem az állítólag nem létező közvélemény mondta ki, hogy mit tekintünk zaklatásnak. A le nem írt, de a jelek szerint kőbe vésett definíció szerint zaklatás minden olyan fizikai/szexuális kontaktus, amelyet az egyik fél a másik akarata ellenére kezdeményez illetve létesít; az ilyen érintkezéseket a magyar közvélemény – függetlenül attól, hogy mi a „szokásjog”, vagy hogy mit gondol, illetve mit hajlandó ebből törvénybe iktatni a politika – zaklatásnak tekinti, és nem tolerálja. Martonról és Kerényiről a lehető legtágabban értelmezett publikum mondott ítéletet, ami két szempontból is tanulságos. Egyrészt elég meggyőzően demonstrálta, hogy ha egy cselekménytípus megítéléséről egységes társadalmi álláspont alakul ki (a magyar nyilvánosság szerkezete majdhogynem alkalmatlan arra, hogy ez megtörténjen, de néha mégis megtörténik), akkor napok alatt meg lehet bukni, bárki áll is az ember mögött. Másrészt megmutatta, hogy az országot hetedik éve kormányzó struktúra szellemi és jogi hatósugara is véges. Egy olyan országban, ahol azért nem lehetett elfogadni a családon belüli erőszak elleni törvénycsomagot, mert a hivatalos pártdirektíva szerint a magyar családokban nincs erőszak (miközben a statisztikák alapján a zaklatók 90 százaléka ismerős, jelentős részük családtag); ahol a legképtelenebb anti-genderelméleti indokokkal blokkolják a nőknek és a gyermekeknek (!) védelmet biztosító isztambuli egyezmény elfogadását, és ahol a vak komondor gazdája büntetlenül elsétálhat (szó szerint és képletesen is) az élettársverés helyszínéről, a közvélemény erősebbnek bizonyult minden szervezett véleményformáló és döntésbefolyásoló erőnél. Jegyezzük ezt meg, jól jöhet még nekünk.