Putyin falova

Moszkvából egyáltalán nem csak rossz hírek jöhetnek. Az orosz külügyminiszter egy hete Puskin éremmel tüntette ki Vidnyánszky Attilát. Szergej Lavrov többek közt azt mondta, nagyra értékelik, hogy a Nemzeti igazgatójának köszönhetően sikerült felújítani az oroszországi és magyar színházak együttműködését. Ez valóban remek dolog, ráadásul épít a korábbi tradíciókra. Negyven éve Oleg Ljubimov vígszínházi rendezései egyenesen a budapesti kulturális élet szenzációinak számítottak, de később Törőcsik Marinak is óriási sikere volt Moszkvában, amikor hónapokig dolgozott Anatolij Vasziljev színházában. E sorok írója ott volt a nézőtéren, amikor a filmjei miatt az oroszok milliói által kedvelt, törékenyen is óriási művész magyarul játszott egy amúgy orosz nyelvű előadásban, és a dolog, csodák csodájára, remekül működött. Ritka élmény volt ennyire közvetlenül érezni, belül milyen egyformák is vagyunk, magyarok és oroszok, általában mi, emberek.

Egészen más kérdés, hogy manapság nem pont a színház, a mozi vagy a könyv jut az ember eszébe, ha Moszkva budapesti befolyásáról esik szó. A Kreml ugyanis nem éri be a kulturális kapcsolatokkal, netán a kölcsönösen előnyös kereskedelemmel. Oroszország vezetői, legfeljebb néhány rövid időszaktól eltérően, hagyományosan birodalomban, befolyási övezetekben gondolkodtak, legkönnyebben pedig a diktatúrákkal értettek szót. Magyarország esetében kiváltképp rossz időzítéssel szokták felkarolni az emberek szemében addigra már erősen diszkreditálódott rezsimeket. 1849-ben segítettek leverni a Habsburg-ellenes szabadságharcot, 1948-ban Magyarországra erőltették a sztálinista egypártrendszert, aztán 1956-ban megakadályozták annak bukását. Most pedig éppen azon dolgoznak, hogy a magyarok akkor is rossz szájízzel emlékezzenek a szerepükre, amikor Orbán Viktor egyszer majd elveszíti a hatalmát.

Putyin úgy jár Budapestre, mint a cárok annak idején a birodalmukhoz tartozó Finn Nagyhercegségbe. Demonstratívan. Az egyenlőtlen, Magyarország számára erősen hátrányos üzletek közül kiemelkedik az országot legalább félévszázadra az orosz atomenergia felé terelő Paks2, s említhetnénk a napi bosszúságot okozó, de legalább méregdrágán vett metrószerelvényeket is. A Daily Beast a minap Szergej Markov Kreml-tanácsadót idézte, aki szerint "azért állunk szoros kapcsolatban a magyar jobboldali ideológusokkal, mert az az egyetlen hely a Washington által irányított Európai Unióban, ahol a vezetők elég bátrak ahhoz, hogy kimondják azt, amit mindenki gondol a migránsokról és a liberálisokról". Az orosz hírszerzés nyugalmazott tábornoka, a szélsőjobboldali Cárgrád televízió vezetője, Leonyid Resetnyikov szerint Oroszországnak is szüksége lenne egy olyan jobboldali pártra, mint Orbán Viktoré, merthogy az ottani ortodox körök szerint is Soros a sátán.

Az ideológia és a biznisz azonban csak része az orosz érdeklődésnek. Moszkva leginkább annak örül, hogy van egy rombolásra használható trójai falova a nyugati szövetségi rendszer falain belül. Nem véletlen, hogy az Orbánról szóló angol nyelvű cikkek alatt rendre feltűnik az őt éltető orosz trollok hadserege.

2017.11.13 07:08

Nagy ország, nagy pénz, nagy foci, aztán mindenki hazamegy

Publikálás dátuma
2018.07.16 08:10

Fotó: AFP/ MLADEN ANTONOV
Oroszország a szebbik arcát mutatta a külvilágnak a labdarúgó-világbajnokság alatt, a politikai, gazdasági problémái azonban nem oldódtak meg, csupán háttérbe szorultak.
Épült-szépült Oroszország imidzse a világbajnokság alatt, a Vörös teret éjjel-nappal focimezes, nemzeti zászlókat lengető turisták uralták, a metrót ellepték a külföldi szurkolók, és a taxisoknak is egy hónapig minden nap péntek volt. Azonban az utcákat uraló kulturális sokszínűség, a tobzódó jókedv, és a hetekig tartó örömünnep fokozatosan át fogja adni a helyét a küszöbön álló nyugdíjreformnak és az eddig háttérben meghúzódó elégedetlen hangoknak.
Angliában született, Brazíliában nőtt fel és Oroszországban halt meg. Mi az? – tette fel a találós kérdést kirgiz ismerősöm a Vörös teret és a Lubjanka teret összekötő sétálóutcában a döntő előtti estén. A válasz persze a futball volt, és miközben az egész utca ordítva éljenezte Oroszországot, szégyentelenül nagyot nevettünk ezen.
„Nagy ország, nagy pénz, nagy foci” szellemben zajlott a világbajnokság orosz verziója, és a valódi nyertesek ezúttal is a Putyin által válogatott, állami megbízásokat bezsebelő oligarchák voltak. A legnagyobb nyereséget az átalakított, felújított repülőterek és egyéb közlekedési csomópontok hozták, de legalább ennyire jelentős volt a szálloda- és a vendéglátóipar, a távközlési vállalatok és természetesen az építőipari vállalkozások profitja is. Ugyanakkor a megelőző évek befektetéseit, a stadionépítéseket és -felújításokat, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlesztési költségeit figyelembe véve a nemzetközi sportesemény hiába járult hozzá 15 milliárd dollárral az orosz GDP-hez, ez Oroszország egész éves termeléséhez képest kevesebb mint 0,2%-os növekedést jelent.
A minimális pénzügyi nyereséggel járó világbajnokság így inkább imidzs-építésre és focilabda mintás termékek végtelen variációinak fevonultatására volt alkalmas. De a Nyikolszkaja utcában sodródva az önkívületben éneklő horvátok és a „deszpaszibát” kiáltozó franciák között ezt nem tűnt időszerűnek megvitatni. A Vörös térről nyíló utca a vb kezdete óta minden este lámpaoszlopra mászós, rigmusokat skandálós, zenés-táncos, hajnalig tartó mulatozásnak adott otthont. A Nyikolszkaja biztos pontot jelentett a külföldi és hazai szurkolók számára, akár volt aznap este meccs, akár nem: a döntőhöz közeledve mindenki megtanulta, hova kell menni a jó hangulatért és a legjobb szelfikért. 
Legnagyobb számban a horvát és a brazil szurkolók korzóztak, amellett, hogy a „Luka! Modric! Luka! Modric!” kiáltások és az egy nyár alatt örökzölddé nemesedett Despacito c. dal mellett fel-felcsendült egy-egy „Rosszija! Rosszija!” vagy „Igor-Igor! Akinfejev!” rigmus is. Az emberek többsége egyértelműen a horvát válogatott mellett állt ki, tízből csak egy orosz lány mondta határozottan, hogy miután az orosz-horvát meccset követően a horvát Domagoj Vida Ukrajnát éltető üzenetet tett közzé, ő nem tud Horvátországnak szurkolni.
Éjfél felé közeledve a Vörös tér újonnan felállított ellenőrző kapuinál aztán a már nem csak örömtől ittas fociszurkolók között három rezignált arcú, középkorú férfiba botlottunk. Tőlük is megkérdeztük, kinek szurkolnak, de csak legyintettek. Mondták, hogy aznap érkeztek a Krím-félszigetről, gondolták, megnézik milyen a hangulat a központban, de korántsem voltak elragadtatva a karneváli hangulattól: „Szétlopják az országot, fű alatt megy a nyugdíjreform, és ennek kell örülni? Mindenki fel van háborodva, és higgye el, hogy az otthon ülő, elégedetlen tömeg nem férne el ebben az utcában” – magyarázták. „Na meg az igazi szurkolók sincsenek itt, egy CSZKA Moszkva vagy egy Szpartak-rajongó nem fog itt táncikálni. Mondjuk, így legalább verekedés sincs. Valószínűleg Putyin odaszólt nekik, hogy egy hónapig maradjanak nyugton” – elemezték tovább újdonsült ismerőseink az ünneplő tömeg összetételét. Kérdésemre, miszerint fogják-e nézni a döntőt, egyértelmű igennel feleltek, ugyanakkor hozzátették, figyeljük majd meg, amint vége a felfordulásnak és mindenki hazamegy, nagy változások jönnek az országban.
2018.07.16 08:10
Frissítve: 2018.07.16 08:10

A kiszámítható

Donald Trumppal kapcsolatban az volt a legnagyobb gondja a világnak, hogy teljesen kiszámíthatatlan személyiség, aki még saját közvetlen tanácsadóira sem hallgat. Az elnöksége alatt eltelt másfél év azonban megmutatta: végeredményben ki lehet számítani. A lehető legrosszabbat kell várni tőle, s azt teljesíti is. 
A múlt heti NATO-csúcs előtt német szakértők arra figyelmeztettek, veszélybe sodorja az észak-atlanti szövetség létezését, és lám, meg is tette. A Theresa May-jel folytatott tárgyalásai, vagy a II. Erzsébet királynővel való találkozója előtt azt várhattuk, hogy nem éppen úriember módjára viselkedik – ezt is kipipálhatjuk. A brit kormányfőt elképesztő stílusban bírálta a Sunnak adott interjújában, amit aztán azonnal le is tagadott, csak éppen a lap nyilvánosságra hozta a beszélgetés hangfelvételét. Aztán pénteken a tűző napon tíz percet váratta a királynőt, ami szintén elképesztő udvariatlanság.
Vlagyimir Putyinban ma emberére találhat. Az orosz elnök szintén előszeretettel váratja meg tárgyalópartnereit, ezt Ferenc pápával is megtette, ami szintén nem nevezhető túl barátságos és illedelmes dolognak. Hogy mire jut egymással Trump és Putyin? Ezt is előre megmondhatjuk: hiába az orosz beavatkozás az amerikai kampányba (tegyük hozzá: Trump javára), az amerikai elnök agyba-főbe dicséri majd az orosz elnököt. Ugyanakkor a megbeszélésnek nagyjából annyi gyakorlati eredménye lesz, mint a Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel folytatott tárgyalásainak: nagyjából semmi. Putyin és Trump – népszerű kifejezéssel élve – személyes brandje számára biztosan hasznos lesz, hogy Helsinkiben másodpercekig fogják egymás kezét, de a világ ebből nem sokat profitál.
Az nem baj, ha tárgyalnak egymással. Az annál inkább, ha Trump végképp lemond az Egyesült Államok demokratizáló szerepéről.
2018.07.16 08:01
Frissítve: 2018.07.16 08:04