futball;Costa Rica;magyar labdarúgó-válogatott;

2017-11-14 06:51:00

Hat és hatvan

Ha ma este a Costa Rica elleni barátságos találkozón újból blamálná magát az, amit a huszonegyedik század Magyarországán a legvakmerőbbek labdarúgásnak hívnak, akkor ne tessék magyarázatot keresni, ahogyan honfitársaink kutatnak a labda után már Andorra és Luxemburg ellen is: az indoklás megvan. Mindenért a 2010-et megelőző hatvan év a felelős.

E megfejtés a legújabb változat, ilyesmivel 2011-ben még nem hozakodott elő senki. Akkor az MLSZ mai vezérkara olyan távlatokat nyitott, hogy „a 2012-2014-es időszakban évente egy klubcsapatnak a főtáblán kell szerepelnie a nemzetközi kupákban, 2015-től már kettőnek, ebből az egyiknek a tavaszi folytatást is meg kell élnie”. Továbbá: „az utánpótlás-válogatottakkal kapcsolatban az a célkitűzés, hogy a nemzetközi események felén ott legyenek, négyévente dobogós helyezést érjenek el”. Vagy: „az NB I átlag nézőszámának évente ezerrel kell nőnie, így az 2018-ra elérné a kívánt 10 ezret”.

Efféléket tartalmazott „a magyar labdarúgás stratégiája”. Úgy is mondható: a stratégiai ágazat stratégiája, hiszen a kabinet különleges polcra helyezte a sportot, s azon belül a hazánkban ma már testedzésnek sem feltétlenül nevezhető álfutballt. Hat esztendeje a korábbi hat dekádról szó sem esett; a nyelvemen lenne, hogy ez friss felfedezés, csak hát magam évtizedek óta írom, hogy a magyar labdarúgás lejtmenetben van.

A züllésben azért akadnak fokozatok. Noha Kardos József a benidormi táborozások végén joggal morogta maga elé, hogy „megyünk vissza a langyosba”, az a fél meleg tűzforró volt a mai hőfokhoz képest. A mindmáig utolsó vb-szerepléssel, Irapuatóval, a 0-6-tal együtt is. Elvégre napjainkban, amikor a győzelem már három pontot ér, tíz vb-selejtezőn 13 pontot „sikerül” szerezni egy Lettországgal, Feröerrel, Andorrával könnyített gyógycsoportban...

Fotó: Népszava

Fotó: Népszava

A válogatott mérkőzések jegyeit meg egységesen ezer forintért kínálják. Ez az árleszállítás szintén annak a nem éppen fényes bizonyítéka, hogy a portéka eladhatatlan, amit egyébként hétről hétre tükröz az NB I – a belső körökből származó vélemények szerint is – kozmetikázott nézőszáma. Az egészre jellemző az a kép, amely a Felcsút kispesti fellépése alkalmával készült a vendég táborról, amely 1, azaz egy szurkolóból állt. Utóbb kiderült: ő is csak azért keveredett oda, mert az a mániája, hogy körbe járja az első osztályúaknak hívott csapatok törzsközönségét. Mit ad Isten, a Bozsik stadion vendég szektorában senki mással, csak két biztonsági emberrel találkozott...

Az elfordulás ennél is zavarba ejtőbb: a luxemburgi–magyar találkozó helyett sokan a vb-pótselejtezők egyikét nézték vagy egyáltalán nem tudtak róla, hogy válogatott mérkőzés lesz. E kiáltó közönyért nem, mondjuk, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket kárhoztatnám. Még akkor sem, ha van összefüggés a múlt és a jelen között; hogy mást ne említsek, a jelen korban ugyanúgy pártkatonák irányítják a klubok nagy részét, mint hajdanán. Még olyan klubot is narancsnok vezet, amelynek az étosza – a legújabb időkig – az volt, hogy szemben állt a hatalommal, nem kért a politikából.

Az egyéb tényeket ne említsük egy lapon. Nem voltam rest, kiszámoltam, hogy szurkolóként vagy tudósítóként éppen harminc olyan meccsen voltam a Népstadionban, amelyre minden jegy elkelt. Attól függően, hogy hány belépőt adtak ki, háromszor 85 000, kilencszer 80 000, egyszer 77 000, kétszer 76 000, négyszer 75 000, háromszor 72 000, ötször 70 ezer és háromszor 68 000 néző társaságában ültem a lelátón vagy a sajtótribünön. (A 65, 60 vagy 50 ezres meccsek garmadáját már nem számolom.) Speciel abban az arénában volt ez, amelyet a mai gyalázatot előidéző hatvan évben húztak fel az 1974-ben újjáépített Üllői úti pályával együtt. A korabeli stadionépítést azonban indokolta a futball világ-, majd legalábbis nemzetközi színvonala: az FTC az új sporttelep első évadában KEK-döntőt vívott, napjainkban pedig kiselejtezik a tiranai partizánokkal meg mindenkivel szemben az európai kupák előszezonjában. Negyven éve még a következő átlag nézőszámokat jegyezték fel: FTC 20 765, Újpest 15 962, Békéscsaba 13 353, Vasas 11 529, MTK 10 765. Ezzel a „rettenettel” csak kiegyeznénk manapság...

Vagyis „az előző hatvan évre” fogni a jelenkori gyalázatot éppen annyira abszurd, amilyen szörnyűségesen bizarr a régóta alászálló, de 2017-ben minden korábbi meredélynél mélyebbre süllyedő magyar futball. Ehhez az állami százmilliárdokkal támogatott lealacsonyodáshoz nyilván az utóbbi hat szűk esztendőnek is van némi köze.

Ha e példátlanul demoralizáló állapot nem éppen abból fakad.